Milyen érzés az számodra hogy senki sem szert igazán?

22f mióta élek. Az okokat tudom lenne pár kiút de ördögi körökbe szaladok mindig. Túltenni nem tudom magam ezen mivel tudom az okokat nem hibáztatok senkit kivéve 2 embert aki tehet róla. Legnagyobb fájdalom ami nem múlik el, időnként visszatér a fájdalomclegerősebb formájában aztán kicsit jóbb lesz. És ez megy folyamatosan. Mikor arra gondolok, hogy mi miatt van elsápadok, hogy ez tényleg megtörténhet de minnél töbször jut ez az eszembe annál jobban viselem.

Én úgy vagyok vele, hogy legalább békén hagynak. Ha a "vonzalom" nem kölcsönös, kifejezetten irritáló tud lenni, ha valaki erőszakkal szeretni akar.

Megszoktam már, hogy igazán senki sem szeret. Nem tartom se jónak, se rossznak. Szóval teljesen semleges érzés számomra és nem is foglalkozom vele.

Én tudom, hogy engem nem lehet szeretni nincs miért de már megszokott az ember elfogadja, hogy így van és kész. Tökéletesen tisztába vagyok vele ha valaki odajön hozzám és szól akkor a vége úgy is az lesz, hogy kér valamit magam miatt nem szólna hozzám senki.

Ürességet kelt. Egész életünkben ragaszkodunk valami illúzióhoz, kapcsolatokhoz, munkához, hobbihoz, hogy meneküljünk az érzés elől, vagyis a magánytól. Valóban létezik boldogság, nincs szebb dolog a világon, mikor több éves szenvedés és céltalan bolyongás után találsz egy nőt/férfit, aki bizonyítja, hogy mindent megtenne érted, a bizalmát adja, beenged az életébe, lelkébe, ott van melletted minden csatád megvívásánál. Ezek valóban értékes pillanatok. Elgondolkodsz, benned van-e a hiba, amiért továbbra is negatívak a gondolataid a véggel kapcsolatban, hiszen hálásnak kéne lenned. De tudod, hogy egyszer legjobb esetben is a halálodnál egyedül leszel.

Engem azért nem szeretnek, mert nem tudom a szeretetet fogadni. Képtelen vagyok rá. Olyan mintha egy kockát akarnál a kör alakú lukba beletenni. Nem lehet hiába van kocka (hiába lenne aki szeret) egyszerűen nem tudom fogadni. Viszont így nem is zavar, egész életem így éltem, és jó érzés.