Miért gondolja egy szülő azt, hogy az állandó kritizálással jót tesz, mert később jó hatással lesz az, hogy már hozzászokott és maximalista lesz (nagyrészt)?

Csak az egyikük. Másikkal minimális a kapcsolatom, neten keresztül.

Elolvastam a neurotikust, és azt hiszem, valamennyire illik rám, önbizalomhiányos is vagyok, és ha azt nézem, hogy nem rémlik, mikor voltam valaha ellazulva, akkor szorongó is.

Párkapcsolatom soha nem volt. Empatikus vagyok, szívesen beszélgetek 1-2 emberrel, ha lelkizni szeretnének, de a nagy társaságokat nem szeretem. Libidóm jól működik, de soha nem vágytam senkire, nem vonzott senki, nem tetszett/nem tartottam helyesnek senkit. Azt meg furcsamód, utálom, ha hozzámérnek, ösztönösen húzódok el, de ha mondjuk a padtársam ahhoz kap kedvet nagy unalmában, hogy a hajamat csavargassa, bíbelődjön vele, az jólesik, szinte mintha simogatna valaki - anélkül, hogy a hajamon kívül bárhogy hozzám érne.

Mivel nagy életkedvvel nem rendelkezek, párkapcsolatom pedig 99%, hogy nem lesz, ahogy nézem, gyerekem se lesz, de igazán nem is vágyok arra, hogy legyen - de ezt foghatnám a koromra, hova siessek.