Az erdőben dolgozó embereknek van egy jellegzetessége, vagy ez nem igaz rájuk?

Mit nem adtam volna régen, ha egy erdőben dolgozhattam volna. mesebeli házikóban:D

Szerintem is van egyfajta stílusuk, személyiségük: védik, szeretik a természetet, így az állatokat, növényeket is, e mellett erős fizikumúak.

Hát nem tudom, egy időben elég sokat kirándultam erdőkben, hatalmas erdőkben is amilyenek hozzánk legközelebb csak a Kárpátokban fordulnak elő. Az "erdeiekről" ennek ellenére nem sokat tudok. Legtöbb esetben csak az otthagyott nyomukat láttam, pl. vadászleseket, állatetetőket vagy felstócolt farönköket. Ha láttam is Őket, csak annyit láttam belőlük, hogy egy olajzöld platós terepjárón elhajtottak mellettem az erdei úton. Nem kérdezték ki vagyok és mit akarok, de azért láttam amit a visszapillantó tükörből némán, lopva utánam néznek. Szerintem éjszakai életet élnek, mire a hajnal beköszönt visszahúzódnak az erdő legmélyére, oda ahová a kirándulók már nem juthatnak el. Vagy ha el is jutnak nem találnak onnan vissza... Oda, ahol olyan sűrűn nőnek a fák, hogy nappal is teljesen sötét van. Oda, ahol csendben titokzatos, érthetetlen dolgok történnek miközben vészjósló madár suhan el felettünk. Csak a sötétség és a néma hallgatás az aminek itt létjogosultsága lehet. Nem látni és nem hallani, és nem tudomásul venni idegen gondolatokat, körülírhatatlan eseményeket. Amint átkeltünk a hideg, tiszt vízű erdei patak völgyén az ösvény szinte járhatatlanná szűkült, az aljnövényzet szúrós tövisei lábunkat véresre karistolták. Ismeretlen eredetű hangok és illatok terjengtek a fák között, olyanok amilyeneket korábban sohasem tapasztalhattunk. És akkor hirtelen megláttuk a nyirkos félhomályban a sötét szemű, hosszú fekete hajú fiatal lányt. Ott állt délcegen egy öreg vörös fenyő vastag törzse mellett. Fekete yoga pants volt rajta amely lábainak előkelő vonalát méginkább kihangsúlyozta, a szeme pedig csillogott mint a túlvilági lényeknek; innen lehetett tudni, hogy igazából nem emberi lény... Időérzékünket teljesen elvesztettük, nem tudtuk éjszaka van–e avagy nappal, csak a lámpásunkban egyre fogyó viaszgyertya jelezte számunkra az idő múlását... — Lépj közelebb reménytelen utazó! — mondta a gyönyörű titokzatos lány, de közben szeme sem rebbent. Oh, na megyek mert ahogy látom ez lassan szerepjátékká kezd alakulni, abból pedig már réges-régen kinőttem...