A járvány mennyire befolyásolja a mentális egészségeteket?

Semennyire.

Vagyis, ha azt nézzük, hogy pont előtte lettem vezető, akkor megterhelő volt, és most is az még, ahogy próbálunk kilábalni belőle. Otthoni tekintetben ugyanolyan katasztrofális, mint előtte a lelki állapotom

Eleinte nagyon szerettem a begubózós, home office-os időszakot. Akkor feltöltődtem, nagyon jól éreztem magam.

Mióta annak a nyugalomnak vége, azóta teljesen letargikus az állapotom, elég kilátástalannak tűnik minden.

Hát én gimnazista szempontból éltem át a helyzetet. Én ugye kollégista vagyok, és az ottani kötelezők, és az hogy hét napból ötnél be vagyok osztva 24 órára, és ennek a nagy részéről nem én rendelkeztem, egy kicsit kezdett betenni. Ráadásul folyamatosan kialvatlan voltam az egyik szobatársam miatt, mivel mindig alvás időkir kezdett el a semmin visítva röhögni, és valahányszor szóba tettem, hogy nem lehet tőle aludni, mindig megsértődött, hogy ha tényleg álmos lennék akkor tudnék aludni és csak hisztizek.(füldugón keresztül is hangosan hallottam a hangját, de biztos velem van a baj)

Tehát az alapból zárkózottabb személyiségem ha jó a szobaközösség, akkor rendben van a kolival, de itt a három szobatársam közül egytől nem lehet élni rendesen, egy asszisztál ehhez, de nincs baj vele amúgy, a harmadik meg olyan, mint anyám, hogy mindenbe bele akar szólni. És az utolsónak említett volt a legkevésbé zavaró, hal istennek jövőre csak ő lesz az egyetlen egy szobatársam. A többiekkel sem volt nagy bajom, csak folyamatosan konfliktusokat szült, hogy más a bioritmusunk.

És hát én kialvatlan voltam már március felé, folyamatosan be volt osztva az időm, és ez még befelé fordulóbbá tett, egyre többet igyekeztem egyedül lenni, már amennyire a körülmények engedték. Tehát az hogy egyszerre lelkileg és testileg is kimerültebb voltam nagyon betett a lelki állapotomnak a kijárási korlátozás előtt.

Szóval amikor meghallottam a digitális oktatás hírét, én úgy megkönnyebbültem. Szerencsére jól érzem magam egyedül is, meg társaságban is, ha nincs gondom. Az, hogy magamnak osztottam be az időm, akkor feküdtem le este, amikor akartam, úgy hogy nem hallgattam az elkényeztetett szobatársam visítását, meg hisztijeit a legkisebb semmiségen, az helyre tette a lelki állapotom. Szóval több pozitív hatása volt rám, mint negatív.

Viszont, hogy a negatív dolgokat is említsem. A digitális oktatás miatt kevesebb jegyet kaptunk, volt olyan tárgy, amiből fél évkor ötös voltam, félév után kaptam egy négyest, digitális oktatás alatt meg semmi osztályzat, így az az egy darab dolgozat jegy szépen lehúzta az átlagot, javítás meg nincs. Ez annyira nem zavarna, mert a tizedikes jegyeim nagyrésze továbbtanulásnál nem számít, de kollégista vagyok és az átlag szerint osztanak be minket tanszobára. Szóval ha az átlagom pont az ilyen esetek mkarf egy századdal is lentebb került, annyira, hogy csoportos tanszobára kelljen járnom minden random emberrel, a jövő tanév első negyedében minimum, akkor nagyon dühös leszek. Illetve, amíg a koliba voltam az kicsit mérsékelte a személyes találkozók kezelését nálam. Tehát most, a bevásárláson kívül beszélek bárkivel is (anyun és nagymamámon kívül), akkor előtte és utána enyhén rámtör a pánik, hogy mi van ha gáznak gondol majd, mi van, ha bunkónak gondolnak azután. Ezt értsétek úgy, hogy ha jegyet veszek a vonaton, akkor ideges vagyok, hogy mi van, ha elkérik a diákigazolványom (ami egyébként igazi, és érvényes) és tovább tart a beszélgetés, kerülöm a szemkontaktust a kalauzzal, nagyon halk vagyok. Máskor, amikor rendszeresen utazom, nincs ilyen bajom. Tehát, a "karantén" a szociális képességeimnek(ami amúgy nyáron simán vissza esik "karantén" nélkül is, mivel helyben nincsenek már barátaim, a kolis társasággal, meg nagyon nehéz talit összehozni) és a jegyeimnek ártott, de amúgy több téren tett helyre. Ez a két hiba viszont hamar javítható, a szociális életem jó lesz az első kolis hét után. A jegyeim meg, ha pont annyit romlottak, hogy szilón legyek... Hát másfél-ket hónap után megváltiztathatom. Plusz tanszobáról egy csomóan lógnak, tehát van, hogy a húsz emberből, csak a mi csoportunból vagyunk ott ketten.

17l

Mivel eddig is otthonról dolgoztam, jellemzően virtuális kapcsolattartással az ügyfelekkel, nem okozott semmilyen felforgatást sem az életvitelemben, sem mentális viszonylatban számomra a pandémia. Szerencsére beteg sem lett a családomból senki.

Viszont ami szomorú látvány, a sok távolságtartó, egymástól félő ember, és az a bizonytalanság, ami kering a levegőben. Sokan nem tudják, mit hoz számukra a holnap.

Hát magát a home office-t és a távoktatást azért szerettem, sőt, az első imádtam. Rettentő nehéz visszamenni az irodába, pedig több home office-lehetőséget kaptunk, így csak heti 3 napot kell bejárni - nos az is bőven több a kelleténél!

Annak is örültem, hogy nem kell emberek között lennem, ez feltöltött energiával és abban a 2 hónapban (ha jól emlékszem? március közepe - május közepe) untig elegendő volt számomra annyi emberi kapcsolat, amennyit a meetingek, távoktatás és barátokkal néha videochat jelentett.

6-6,5 helyett 7,5-8 órákat aludtam, volt időm normálisabb kajákat készíteni (irodában automatás 7day croissant helyett saját készítésű, tej, banán, fahéj zabkása plusz cukor nélkül és a többi). A szorgalmi időszak alatt ígyis-úgyis otthon tornáztam (divatos szóval "edzettem"...) és a környéken futottam volna, az otthonlétnek hála viszont erre heti 3 órákat tudtam szakítani. Valamelyest a hobbikra is volt időm, amire azelőtt és azóta esélytelen.

Viszont emellett valahol igen depressziós is voltam...

A meetingek elején, a néhány online kávézáson és egyéb helyeken dőlt felém, ahogy mások panaszkodnak, hogy sajnálják, hogy elmarad ez a koncert, az a koncert, a nyaralást lehet le kell mondani / elmarad a nyaralás, sajnálják ezt a programot, azt a programot, nincs ez a sportolási lehetős stb-stb.

Ekkor döbbentem rá, hogy nekem semmi életem nincs, nekem nem hiányzik semmi, mert ha nem lenne vírus, akkor se mennék ezalatt az időtartam alatt sehova, nyaralni nem szoktam, utazni nem szoktam, sport általában otthon, néha úszás vagy kondi évente párszor, évente 2 túra, 1 boulder....

Ezek oka a munka + tanulás együtt, a magamnak valóságom, hogy nem bírom a pörgést, sietést és hogy szingli vagyok, barátokkal meg dupla, de inkább tripla akaraterő összeszervezni bármit is, de mivel 30 körüliek vagyunk, sokszor végképp nem érnek rá. Változtatni tuti kell ezen, mert így ezt megbánom a halálos ágyamon, de hogy hogyan...

Ezt amúgy most is érzem kicsit. Hogy nyár van, kényszer, társadalmi nyomás, hogy mindenki menjen el minimum 1 hét szabira, ami alatt mindenki utazzon el...

Amíg nem kezdődött el az egyetem, addig a nyári szabadságot se erőltettem volna, mert minek? Most azért praktikusabb. Viszont nekem a legpihentetőbb szabik, amikor otthon vagyok és mindeössze pár órás dolgokra megyek el vagy egyedül, vagy barátokkal.

Most azért félek...

A vírustól is, mert Apum full veszélyzetett és én se vagyok egészséges. Ha más nem, ha influenzával együtt kapom el, biztos halál.

Az újabb lezárástól, a még mélyebb világválságtól és esetleges durvább következményektől is félek.

Amúgy egy 50%-nál mindenképp nagyobb home office-aránnyal beérném és azzal, ha a suliban az előadások online lennének, a gyakorlatok kontakt (ez utóbbi a vírus alatt elvben így is lesz, maradhatna így).

Így az időnyereségből is kapna az ember és meglenne a társaság is plusz ami talán szemtől-szemben hatékonyabb, az is meglenne..

Ja meg szürkén dolgozom (katásként) és a munkahelyem se igazán az, mint aminek ígérték.

Most pályakezdőként (van már papírom róla) esélytelen, de totál esélytelen állást váltani.... Konkrétan beadni sincs hova!!!!

Esetleg lesz egy remény, egy multi, aki sok embert szippant be, nade ott a fizetés a mostani átlagánál 60-80 ezerrel KEVESEBB lenne....

Ugyanakkor a legtöbb héten nincs 40 órányi feladatom és ha a válság marad, ne adj' még egy karantén, akkor ez a munkahely / az innen bejövő pénz se lesz biztos.