Sokan vannak itt huszonévesen akik úgy érzik elrontottak valamit az életükben és most próbálják helyrehozni?

Pontosan ugyanígy vagyok/voltam.

Lényegében faterom miatt elkezdtem egy egyetemet amibe beleraktam 3 évet de csak bukdácsoltam, és átjöttem egy másik szakra. 27 leszek szeptemberben és MOST lett meg a Bsc-m csak, míg korombeliek már sokkal előrébb járnak mindenben is. -.-""

Persze tanultam belőle, de sajnálom hogy nem hamarabb volt bátorságom azt mondani hogy "na elég votl ebből a szakból" és váltsak.

22 évesen nagyon fiatal vagy még, hogy teljesen elrontsd az életed.

25 vagyok, persze sok mindenben hibáztam/hibázok de a fontosabb dolgokban nem. Általában kikérem a közelebb állók véléményét, így nehezebb rossz döntést hoznim

Igen. Egy szar, piacképtelen szajit toltam végig msc-ig és erre az utolsó évben jöttem rá... Mikor újra jelentkeztem egy teljesen más szakra (ami kicsit keresettebb és érdekelt még), nagyon görcsöltem, hogy milyen lesz majd a szakmában meg a szakon, másnak már 5 év szakmai háttere van, mikor én "vén" fejjel ott vagyok nullkilométeres kezdőként, sosem leszek benne olyan jó, stb... Ugyanez a helyzet az egészségemmel, 22-23 évesen kezdtem el kattogni azon, hogy milyen későn álltam neki edzeni, milyen jó lett volna, ha évekkel hamarabb kezdem ápolni a bőröm, naptejet használni meg normálisan enni, milyen jó lett volna nem vedelni annyit abban a pár évben, meg egy csomó dolog.

Aztán az ember körülnéz és rájön, hogy egyáltalán nincs elkésve és nagyon kevés ember van, akinek teljesen sima az élete és nem tolt el éveket valamilyen szempontból hülyeséggel. És ők sem feltétlenül boldogok, sokakat ismerek akik csak szimplán jobban kitartottak az adott döntés mellett, mint én, aki borított mindent, hogy korrigálja a hibának vélt döntéseit (nem bántam meg, félre ne érts). És az is igaz, hogy most, hogy visszanézek a 22-23 éves aggódó önmagamra, rájövök, hogy nagyon túlizgultam akkor a dolgot. Persze nagyon jó volt bizonyos szempontból ennyire ráparázni az elvesztegetett időre akkor, mert most annyira apróságnak érzem és amolyan kellemes csalódásként ért, hogy ha magamhoz képest nem is (vagyis sosem tudjuk meg), de máshoz képest behoztam azt a lemaradást, sőt, úgy érzem, sok esetben mások előtt járok és valahogy mégis csak jobban alakítottam a sorom, mint az átlag.

Az emberek szeretnek idealizálni. Hogy hűha, xy 21 évesen vállalkozást indított aztán 30 évesen éli világát. Meg a haverja, a zx végigtolt egy orvosit egyenesben, aztán az atyaisten valamelyik kórházban. Vagy hogy valaki 21 évesen befejezte álmai szakmáját és 30 éves korára már van saját háza meg 18 évesen házasodott és fiatal, boldog anyuka/apuka. De az élet a többségnek nem ilyen sima. Sokan és sokat próbálkozunk és hibázunk, mire megtaláljuk önmagunk. Vagy csak hisszük, hogy megtaláljuk önmagunk, aztán 10 év múlva ugyanazt gondoljuk a most jónak tartott váltásunkkal kapcsolatban, mint ahogy korábban is az azt megelőzőt illetően, mikor váltani készültünk miatta.

Az élet ilyen. Ne szenvedj, érezd az idő múlását és élvezd. A többi majd alakul. Nincs teljesen eligazgatott életút szerintem. Nem is kell annak lennie, milyen szar lenne, ha csak egy dolgot próbálnál egész életedben, mert az elsőre bejött? :P

26N

Hát, én az egész eddigi életemet elrontottam. Segít, ha leírom? Igen, nekem. Kapok is az alkalmon, hogy kipanaszkodhassam magam.

Hosszú lesz. Nagyon hosszú.

Mindigis a tudomány és a technika érdekelt (a képet árnyalandó: nőként). Romantikus filmek, sorozatok nézése, regények olvasása helyett is tömegközlekedési fórumokat, cikkeket olvastam, tök sokat tudtam az emberi immunrendszerről és itt, a gyakorin professzionális tanácsokat adtam azoknak, akiknek vírusos lett a gépe (tényleg összeszedett tanácsokat, évekkel később visszaolvastam őket).

Emellett irtó lassan és nehezen tanultam! A "megtanulós" dolgok azért nem mentek, mert nem tudtam koncentrálni. A "megértősek" azért, mert normál szint alatti volt a logikai készségem - mérték. Persze matekból 4-es, 5-ös voltam, mert éjt nappallá téve gyakoroltam és még annál is többet gyakoroltam.

Szóval mivel a technika-tudomány érdekelt és főleg elméleti szinten, egyetemre mentem. De nem mentem nehézre menni és nem is tudtam kristálytisztán, mit akarok, ezért kikötöttem egy büfészakon.

Arra vágytam, hogy igazán lelkesen, elhivatottan tanulhassak, minél előbb gyakornoki programban vehessek részt, TDK-zhassak, sokat tanulhassak az egyetemi tananyagon felül is. Kamatoztatni akartam, hogy engem minden érdekel, nagyon lelkesen tudok tanulni és film helyett is a technika-tudomány érdekel.

A hozzáállásom irigylésre méltó volt. Komolyan: visszatekintve saját magat is irigylem amúgy... VISZONT egyfelől ez nagyon nem az én szakom volt, másfelől tényleg büféegyetem büfészakja. Minden tekintetben siralmasan szörnyű színvonallal. A követelmények a béka hátsórésze alatt, a tanárok nem értettek ahhoz, amit tanítottak és még órákig sorolhatnám.

Mindenesetre 3,5 évet végigsírtam, hogy akarom is ezt a szakot meg nem is, maradjak vagy ne maradjak, így vagy úgy. Közben izzadságszagú és nevetséges nyüzsgés-próbálkozásaim voltak a normálisabb tanároknál. Szinte végig 4-es feletti átlaggal, TDK-val, OTDK-val (de ez egy vicc volt amúgy), végig magas ösztöndíjakkal és köztársasági ösztöndíjjal zártam. A szak végére viszont totál megutáltam a büféegyetemet.

Kijöttem úgy, hogy ok, ezzel valószínűleg nem fogok tudni elhelyezkedni. Jött egy családi probléma, ami miatt otthon kellett ülnöm bő fél évig. Ezalatt elkezdtem a jogsit és egy OKJ-t, ami egyébként kapcsolódik az alapszakomhoz, munkahelyeken általában együtt kérik. A családi problémának... vége lett. Elkezdtem dolgozni, irodai adminisztrátorként. Közben ügyintézések, az OKJ (heti 2 estén), a jogsi és fogászat.

Totál túl voltam terhelve, lelkileg a családi dolgokat még nem dolgoztam fel, minden estére munka után jutott teendő. Fogadtam lakótársat, aki nem volt képes alkalmazkodni, nem dolgozott és tízezrekkel tartozott nekem.

Lelki csőd voltam.

OKJ után jött a következő OKJ, még mindig az alapszakot kiegészítendő és együtt kérik a cégek. Ezért is kezdtem el, mert az álláshirdetésekben láttam, hogy jól fog jönni. Ez az okj szombat délelőttönként volt. Az előzőt utáltam, de ezt egészen szerettem. Ekkor szabadidőm is több volt, a jogsim meglett, az ügyintézéseket kb el is felejtettem eddigre, a fogászat még tartott. Aránylag kellemes évem volt. Jobban voltam lelkileg.

Hónapokig próbáltam elhelyezkedni a végzettség-hármassal és a jogsival (az is kell ehhez a szakmához jellemzően). Összesen 4 interjú és 1 telefonos interjú volt. Kudarc oka: lelkesség hiánya (eddigre már teljesen), megkopott angoltudás. Ha lelkesedtem volna és aktív az angolom, sikerült volna. Több volt csoporttársamnak sikerült is elhelyezkedni ezekkel. Volt, aki már a szakmérnökit is megcsinálta azóta. Szóval az irány nem volt rossz, csak nekem nem ott vol a helyem + tré élethelyzet...

Ekkor elkezdtem először egyedül, majd OKJ-n, majd egyetemen tanulni egy teljesen más dolgot. Ez egyenesen megköveteli azt a hozzáállást, ami az első alapszakomon jellemzett engem: itt KELL a sulis tananyagon kívül is tanulni, itt KELL a lelkesség, a tudásvágy. Viszont a logikai készség is, ami nekem alapból nincs (normál tartomány alatti), bár máig a sok tanulás miatt már azért fejlődött. Az első munkahelyemen 2,5 évig voltam, halálmonoton adatrögzítés, a végére azt hittem, kiugrok az irodaház ablakán, annyira szenvedtem. Nos, ez IS motivált az új szakmámhoz. Rájöttem, hogy ha butácska is vagyok, de szorgalmas és lelkes tudok lenni, szeretek tanulni, ennél többre vagyok hivatott.

Szeretem, sőt, valahol imádom, amit most tanulok, viszont rettegek, hogy ezzel se érek célt.

Rossz döntés volt ebben a szakmában az OKJ is és most az egyetem is. Egyik túl kevés, másik túl sok. Van másfajta képzés, az lett volna jó.

27 vagyok.

- Az egészségi állapotom nem a legjobb.

- Pénzem nincs sok - a sulik és a fogászat csak vitte, de eddig sohasem kerestem jól.

- Szingli vagyok.

- Nem járok sehova nyaralni, szabadidőm brutálisan kevés, élményeket nem szoktam megélni, új dolgokat nem szoktam kipróbálni, a gőzt ritkán eresztem ki, a hobbijaimra se időm, se energiám, a baráti köröm egyre elfoglaltabb, mert sorban családot alapítanak.

A legfájóbb, hogy lényegében párkapcsolatban kellene élnem mára. Rendszeresen kellene sportolnom és sokat, foglalkoznom a hobbijaimmal, menni-menni-menni a párommal. Évi 1-3 elutazás, akár belföldre, akár olcsó helyre, nem ez a lényeg.

Lélekben lassan a gyerekvállalásra kellene készülnöm, miután egy csomó élményt már megéltünk a párommal.

Ehhez képest: se testi egészség, se lelki egészség, se pénz, se karrier, se párkapcsolat.

Gyereket már nem is akarok, mert mire végzek az egyetemmel, 30 leszek és akkor kezdhetek el végre élni.

Rendszeresen sírok, egyre többször és komolyabb öngyilkossági gondolataim vannak.

Megkeseredett vagyok.

Ja és amúgy mindenben gyenge vagyok. Izomerő 0, állóképesség 0, sportban lassan fejlődök, lassan tanulok.

Irigylem azokat, akik szépek, erősek, egészségesek, elérik, amiért küzdenek.

Embergyűlölő lettem, egy lelki roncs.

27/N

Ui.

A "karantén" alatt fájt igazán: az embereknek hiányoznak a szabadidős programjaik, a buli, az utazás, a színház, a mozi, a (nem otthon végzett) sport.

Hát az én életemben egyik sincsen....

Az én életemet a tanulás tette ki, aminek máig nincs semmi eredménye sem.

Utolsó, nem akarok beléd rúgni még egyet, de nem kéne ennyit panaszkodnod. Van ugyanilyen korú ismerősöm, az is folyton siránkozik, de tenni nem tesz.

Nézz meg néhány sérült embert, sokban több az élni akarás, meg a boldogság mint benned, testi hiányosságok ide vagy oda..

"Utolsó, nem akarok beléd rúgni még egyet, de nem kéne ennyit panaszkodnod. Van ugyanilyen korú ismerősöm, az is folyton siránkozik, de tenni nem tesz."

2 A4 oldal hosszúságú szöveget írtam, hogy mi mindent TESZEK évek óta. :D

Amúgy annyira nem rúgtál belém, mert szimplán nem tudom komolyan venni, amikor ilyet írnak, mert így, ebben a formában nem igaz.

"Nézz meg néhány sérült embert, sokban több az élni akarás, meg a boldogság mint benned, testi hiányosságok ide vagy oda.."

Annyira "bírom" ezt a mentalitást.

A testi hiányosság látványos, feltűnő, objektívan megfogható, ezért sok ember azt gondolja, hogy na, aki vak/siket/tolószékes, annak TÉNYLEG rossz és aki nem vak / nem siket / nem tolószékes, "csak" meghalt valakije / autista (mint én pl) / sikertelen / nincs pénze, az fogja be a kis száját.

Mindamellett, hogy felnézek rájuk (amúgy tényleg!), állítom, hogy sok esetben valóban szebb életük van és a boldosgának ezerötszáz faktora van.

Hidd el, ha olyasmikkel foglalkozhatnék, amit szeretek, elérném a céljaimat, elérném, amikért kőkeményen küzdök és lenne szabadidőm, akkor bármikor vállalnám, hogy tolószékbe kerüljek.

Mármint ha jönne egy kismanó és azt mondaná, hogy augusztustól garantálom, hogy szerethető munkád lesz a tanulmányaidnak megfelelően nettó 300 ezer kezdőfizetéssel, jön egy férfi, akivel az autizmus spektrumzavarod ellenére összeilletek és szabadidődben soha többé nem kell ilyen keményen tanulnod, de cserébe vállalnod kell, hogy soha többé nem jársz - vállalnám. Ha még (a bénaságot leszámítva) testi egészséget is kapnék mellé, pláne.

Nem tudom, hogy adjam át, hogy attól még, hogy valakinek nincs NAGYON LÁTVÁNYOS betegsége és tud járni, attól még ezerötszáz millió gondja lehet, ami miatt az élete egy kalap szr.

Senkinek sincs joga ezt elbírálni.

Boldogságnak ezer faktora van, de azzal kezdődik, hogy nem azt nézed mid nincs, hanem örülsz amidnek van. Elég merész kijelentés, hogy tolószéket is vállalnád.

300 nettó kezdőfizetés simán megkapod Budapesten, persze ahhoz kell nyelvtudás és piacképes szakma, írtad, hogy büfészakmát végeztél.