Mi bajom lehet ha úgy érzem magam, mint a halálsoron lévő elítéltek, azzal a különbséggel, hogy nem egy épületbe, hanem egy bolygóra vagyok bezárva?

#6 Mikor már elég nagy lettem, hogy utazhassak, sokszor is voltam, barátokkal, egyedül is elindultam sok helyre. Eleinte volt ezekben kihívás, legalábbis egy izgalmat adó faktor, ami az új helyzetekből adódott. De idővel ez is elveszett, igazából nincs miért izgulni sehol.

Ezen a furgonos dolgon én is gondolkodtam, de szerintem csak rontana a helyzeten. Egész nap egyedül lennék, még a jelenleginél is kevesebb új inger érne, csak a saját gondolataimba lennék zárva. Meg igazából a vezetést sem élvezem már mint régen, most tavasszal egyéni vállalkozóként futárkodtam, az első 2-3 hétben még érdekes volt valamennyire, aztán elkezdődött ismétlődni minden és már nem sok kedvem volt hozzá. Nem utolsó sorban sajnálom hogy ide kellett születnem, a körülöttem lévő emberek mentalitásától nagyon távolinak érzem magam, folyamatosan, megállás nélkül mindenki csak panaszkodik. Teljesen pazarlásnak érzem itt leélni az életem. Hiába mennék máshova, sehol nem érezném magam teljesen otthon.

#8 Valahogy én is így érzek. Tudom, hogy sokkal több mindenre lennék képes, mivel nem tudom hogy mit kéne tennem, de még ha tudnám is, nem tudnám mi lenne annak az objektív értelme, amiért megérné küzdeni. Csináltam már hogy nagyobb (mihez képest nagyobb? ez teljesen szubjektív) célokat tűztem ki magam elé, amit bő fél év alatt el is értem. Aztán ott voltam, nézegettem, hogy akkor most ennek mi értelme volt. Sikerült, igen, eleinte fel se fogtam, még most sem igazán, mert ebben a szétesős állapotomban nem tudom mi adott akkor annyi energiát. Talán bíztam benne hogy megvilágosodok, történik valami rendkívüli, de nem, sokkal rosszabbul éreztem magam utána. Aztán megismétlődött ez még egyszer, a hullámvölgyek egyre nagyobbak lettek, nem tudom mikor jön el az amikor idegösszeroppanást kapok, aztán a körülöttem lévők meg csak csodálkoznak, hogy ők sosem gondolták volna ezt rólam.