Mit gondoltok a román emberekről? Vannak előítéleteitek velük szemben?

Ja, és azt mondod, ha nincsenek barátaim magamra vessek, mert sz@r az önértékelésem?

Neked milyen lenne, ha a hátsó szándék nélküli, haveri közeledésre minden alkalommal csak a távolságtartást, a gyanakvást kaptad volna életedben?

Érdekes módon a lányok, nők között gond nélkül tudtam kapcsolatokat kialakitani, mert ők a személyiségemet nézték, nem az előitéleteket. Csak férfiként én is férfihaverokra (is) vágytam volna egy teljes élethez.

Én is hasonlóan belyegeztem magamban minden románt igaz egyet sem láttam testközelből, de a negatív sztereotípiák bennem voltak.

Mígnem a sors összehozott velük és másra tanított.

Történt ugyanis, hogy Londonba éltem és a házba ahol szobát bérletem beköltözött egy román lány a szüleivel. Az első hetekben kifejezetten utaltam őket rendkívül idegesített a jelenlétük, ha beszéltünk is megmaradtam ilyen passzív agresszív stílusban, alíg vártam hogy elköltözzek.

De a lánnyal valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mert hiába voltam bunkó ő megmaradt kedvesnek, és szépen lassan összebarátkoztunk. Az utolsó napokban már sülve-főve együtt voltunk, sokkal többet éreztem iránta mint barát, és szerintem ő kicsit így volt vele. De sosem volt semmi köztünk végülis. A szüleivel is jól kijottem, bár nem beszéltek jól angolul, nem számított. Sokszor nekem is automatikusan megterítettek amikor vacsorázni mentek.

Aztán bejelentette, hogy elköltözik, amire az elején annyira vártam, akkor viszont darabokra törte a szívem...

Utána még néha találkoztunk, de messze lakott, néha felhívtuk egymást, aztán az is megritkult. Egy év alatt elhidegült teljesen a barátság. Most már max boldog szülinapot/ húsvétot/ hétvégét kívánunk és ennyi. De azóta is ha románokról van szó, mint ennél a posztnál az a lány jut eszembe, akivel a kényszer zárt össze és tanított meg meglátni benne a szeretnivaló sokrétű személyiséget.