Gonosz ember vagyok, ha viszolygok a foggyosoktól? Bevallom valamiért félek is tőlük.21f

Ahogy írsz még egy dixlexiástól is durva ?lenne?.

Napjainkban max. értelmi fogyatékosnak illik nevezni őket.

Nem vagy gonosz ettől. A viszolygás természetes reakció. És itt nem csak az ismeretlentől félsz. Bár azért itt az emberi ész és tudás helyet az össztönök dominálnak nálad.

Off: Érzékenyítés címen leadott mellé és körbebeszélös, részben hazug maszlag helyet, legyen inkább tárgyilagis objektív felvilágosítás. Majd utána mindenki szabadon kialakitja a saját ismereteken alapuló véleményét.

Személyes tapasztalatból tudom, hogy a még a látásukat elvesztett és "csak" ezen a téren fogyatékosnak is két teljesen különböző, nagy csoportja van. Akik soha nem láttak sokszor ezt veszik természetesnek, viszont akik emlékeznek a látásuk elvesztésére jelemzően öröké fájó sebként tekintenek erre.

Tudat alatt minden ember fenntartással kezeli a fogyatékkal élő társait, hiába próbálja tagadni. Ez ösztönös. csak van, aki túllép ezen, van, aki nem.

Nem tudom elhinni, hogy valahol nem fáj egy olyan szülőnek, akinek testi vagy/és szellemi hiányosságokkal élő gyereke van, miközben mások egészséges utódokat nevel. Akármennyire szereti is azt a gyereket.

"Ráadásul szerintem itt az emberek nagyrésze tök álszent. Ha a buszon csak egy egy fogyatékos meg egy normális ember mellett lenne hely, tuti hogy a normális mellé ülnének le, és nem véletlenül."

Ez így van.

Én ugyanígy érzek.

Az pedig, hogy tartasz tőlük, teljesen normális, mivel nem épelméjű, kiszámíthatatlan emberek.

Vannak rossz tapasztalataim értelmi fogyatékosokkal. Az első még gyerekkoromból, mikor az utcánkba volt ilyen otthon. Az egyik korombeli fiú teljesen belém szerelmesedett, nem hagyott békén, féltem tőle.

Másik tapasztalat, akkor 18 körül voltam, rokonlány 10. Az egyik barátnője nagymamája ott lakott, ahol mi. Szintén a nagyi nál időzött valami rokona, egy akkor 35 éves férfi, aki értelmi sérült volt és egy 5 éves szintjén állt. Na ő meg a rokonomba lett szerelmes, de ijesztő módon, nem is akart már barátnőzni a leányzó. A nagyi szerint ártalmatlan a pasi, de azért csak felnőtt emberről van szó, mi se engedtük oda többet a rokonunkat.

Érdemes lenne magadban megfogalmazni, hogy miért viszolyogsz tőlük? Talán mert félsz, hogy nem tudnád kezelni egy nehezebb helyzetet velük? Pedig te értelmes, fitt vagy, ők meg segítségre szorulnak...

Szerintem sokan azért is félnek a helyzettől, mert félnek. Félnek, hogy egy baleset, betegség miatt ők is arra a szintre kerülhetnek. De ez a tudat alattin van.

Nem, de azért a megfogalmazásod lehetne szofisztikáltabb, mert AHOGY leírtad a problémádat, az elég primitív és bántó.

Én is "tartok" tőlük, vagyis nem félek hogy kárt tennének bennem, inkább csak az hogy mi lesz ha valami furát csinál és nem tudom hogy reagáljak rá...

Pesten elég sok a veszélyesnek tűnő őrült, sajnos nincs igaza annak, aki szerint bezárják a veszélyes betegeket.

Mikor kislány voltam, elég sokat jártam a nagypapámhoz és ott volt az utcában egy autista fiú, mikor én ovis-alsós voltam, ő akkor lehetett ilyen 16-18... Én nagyon szerettem őt egyébként, szívesen láttam és játszottam vele, de egyszer kettesben voltunk az udvaron, és furán viselkedett, megsimogatott meg ilyenek, rettenetesen megijedtem tőle. Soha többé nem játszottunk együtt (nagyszüleim beszéltek a szüleivel) és azóta kicsit tartok tőlük. Egyébként sajnálom mert később felnőtt fejjel rájöttem, hogy valószínűleg pont hogy jót akart, de azért kislányként csak annyit éreztem belőle, hogy egy nálam nagyobb fura fiú hozzám ér és a szokottnál is furábban viselkedik, nem volt túl kellemes.

(Én a kisgyerekektől is tartok ugyanilyen okokból.)

Mindenesetre én igyekszem azóta felülemelkedni ezen, és felnőttként már máshogy kezelni. Jól funkcionáló autistákkal, hasonló "enyhe" tünetekkel élő emberekkel a világon semmi bajom, de aki "nem ebben a világban él", attól még mindig félek kicsit, mert bármikor bánthat úgy, hogy közben őszintén semmi rosszat nem akar nekem, és ez félelmetes azért.