Miért mondják, hogy az öngyilkosság gyáva tett?

Nem kell hozzá túl sok erô, bármelyik pillanatban fejbelôhetném magam, vagy begyógyszerezhetnék. Semmi bátorság nincs benne.

Klisé, amit mondani fogok, de másoknak ezerszer rosszabb, mint neked. Mindig vannak olyanok, akiknek rosszabb. Az afrikai éhezô gyerekek se követnek el tömeges öngyilkosságot, pedig nekik aztán kilátástalan a jövô. Ùgyhogy megvetem az öngyilkosokat. Egy olyan világban élünk, ahol bármit megtehetsz, bármi lehetsz, csak tenni kell érte.

Szerintem nemcsak gyáva, önző is. Tönkreteszi azoknak az életét is, akiket hátrahagy: szülőket, gyerekeket, társakat marcangol a fájdalom és az iszonyatos önvád. Akár egész életükre megnyomoríthatja őket. Vagy akkor ők is legyenek "bátran" öngyilkosak, hogy ne szenvedjenek őrülten a gyásztól? Kíván-e az öngyilkos szenvedést a hozzá közelállóknak? Felfogja-e, hogy mi vár rájuk? Vajon tudja hogy ez lesz, csak neki mindegy, mert "ő már úgysem fogja látni"? És ha így van, az nem végtelenül önző dolog? Egy szülőt sem magasztalunk fel, mikor nyom nélkül lelép a gyereke mellől, mert "hú, milyen ügyesen legyőzte az utódgondozási ösztönét!".

Rengetegszer olyan problémák elől menekülnek öngyilkosságba, ami megoldható lenne, vagy legalábbis van rá esély, hogy idővel megoldódik valahogy. Akárhogy. A körülmények megváltoznak, a lelki fájdalom elhalványul, az anyagi helyzet kitartással vagy szerencsével is javulhat, de ők nem tudnak várni. Miért nem? Meghalni később is lehet, meghalni bármikor lehet. Előrehozni a legrövidebb út, egyszerűsítés.

Fordítva ülsz a lovon, nem az a lényeg, hogy az öngyilkos mit TESZ MEG. Senkinek nem célja, hogy leküzdje az életösztönét, ezt nem szokták kitűzni maguk elé teljesítményként, hogy "kihozom magamból a maximumot: megszerzek egy diplomát, lefutom a maratont, aztán leküzdöm az életösztönömet. Majd büszkén kiposztolom Facebookra, hogy sikerült. Ja, nem."

Amikor valaki öngyilkos lesz, akkor nem az a célja, hogy valamit MEGTEGYEN, hanem hogy valamit ELKERÜLJÖN. Nem az a cél, hogy teljesítsék a kötélhurkolás vagy a gyógyszerbevétel mozdulatsorát, hanem az, hogy ne kelljen teljesíteniük az életben előttük álló problémával való megküzdést.

Egy alapvető ösztönt leküzdeni egyébként miért is dicsőség? Nem az. Hülyeség. Az anorexiás sem csinál semmi magasztosat mikor nem eszik, hanem döbbenetes, felfoghatatlan, értelmetlen baromságot csinál. Hogy gondolhatod, hogy egy ilyen evolúciós zsákutca viselkedésminta sikernek számít? A létezés önmagáért van, a legalapvetőbb értékelhető teljesítményünk a létezésünk fenntartása.

Persze mondhatnánk azt is, hogy porszemek vagyunk az univerzumban, a létünk lényegtelen (végső soron valahol így is van), ezért fenntartani is felesleges. Viszont akkor elpusztítani is felesleges. Az öngyilkosság felesleges. Az érzések, félelmek, gondolatok amiktől meg akarunk szabadulni, feleslegesek. Ez a kérdés is az. Ezzel máris olyan abszurd, elvont filozófiai mélységekbe kerültünk, ahol józan ember nem tartózkodik. Egyszerűen alapvetés, hogy ha már élsz, akkor végigcsinálod, mert végig akarod csinálni, ha nehézségbe ütközöl, le akarod győzni. Kár ennél végsőbb érvet keresni az életre. Mindannyiunké ennyiből áll, és mégis akarjuk, csináljuk, szeretjük.

Mondjuk ezeket csak a testileg egyébként egészséges emberekre vonatkozóan gondolom így. A végstádium, eutanázia más tészta, ott már nem hit kérdése, hogy nincs kiút és csak szenvedés van hátra, hanem tény. Meg persze ebben a válaszban azt sem vettem figyelembe, hogy nem mindenkinek vannak szerettei. De ha mindenre ki akarnék térni, nagyon sokáig beszélhetnénk erről.

Gyógyszereket bevenni ugyan nem nagy dolog, csak kérdéses hogy tényleg meghalasz tőle, vagy esetleg életben maradsz és még rosszabb állapotban folytatod az életed, esetleg olyan korlátozásokkal, hogy már meg sem tudod kísérelni újból.

Meghúzni a ravaszt sem olyan egyszerű. Egyrészt fegyvertartási engedély kell, másrészt ugye az életösztön is előjön, mikor tényleg ott van a kezedben a pisztoly és tudatosul benned, hogy ha megteszed, MINDENNEK vége, ami eddig volt.

Önzőnek szintén nem feltétlenül mondanám ezt a cselekedetet. Már ha csak abból indulunk ki, hogy általában azok teszik, akiknek senkijük sincs, vagy ha igen, nem olyan fontosak, vagy egyáltalán nem fontosak számára és ez lehet kölcsönös is.

Az öngyilkos fél szembenézni az elszúrt élete következményeivel.

Egyébként nagyon sok ember megfutamodik a konfliktusoktól, és gyáván elfut.

Ilyen például az, amikor szóba kerül az öngyilkosság témája, és a helyett, hogy őszintén beszélnénk a témával kapcsolatos érzéseinkről, rögtön rávágjuk, hogy önzőség és gyávaság, és amikor valaki mond valamit az öngyilkossággal kapcsolatban, csak ezt a két szót hajtogatjuk, pedig ez is gyávaság. Félünk komolyan belegondolni ebbe a nagyon fontos dologba. Persze, lehet, hogy ez nincs így; akkor ne haragudjatok.

Az öngyilkosság önzőség is, mert az illető nem foglalkozik a másik ember (pl. a legjobb barátja) érzéseivel, csak a sajátjaival. De itt is megállapíthatjuk, hogy általában nagyon sokan önzők, az ún. "normális" emberek között is. Amikor pl. ócsárolnak egy öngyilkost, nem gondolnak bele az ő fájdalmába, mert bizony egy öngyilkos óriási fájdalmat él át, és egy Popper-féle öngyilkos modellnek megfelelő ember nem lesz öngyilkos. Ha tévedek, akkor megint ne haragudjatok, hiszen én nem követtem el öngyilkossági kísérletet, én is csak másodkézből kaptam ezeket az információkat.