Van még rajtam kívül valaki, aki ebben/ezért szenved?

Én iskolai kiközösítéseket nem tudtam - tudom elfelejteni és ezért van velem hasonló. Szinte minden stimmel (közösség előtti beszéd, társaságba beilleszkedés), mindig, folyamatosan azzal foglalkozom: mit gondolnak rólam mások. Mivel sok évnyi kiközösítésben, napi szintű megalázásokban volt részem, ezért felnőttként nem tudom kezelni a konfliktusokat, akkor sem álltam ki magamért, vagy csak nagyon ritkán. Azt mondták akkoriban: "engem sehol senki nem fogad el majd" és talán ezért viselem rosszul a jelenben is, ha konfliktusom támad.

Pszichológus tudna segíteni vagy pszichoterapeuta, csak sajnos anyagiakat kell ráfordítani, ami kevés munkabérből nem igazán lehetséges, bár lehet találni olyat is, aki nem tízezret kér egy alkalomért.

Hasonló az én helyzetem is. Feszengek más emberek társaságában, nem megy a beilleszkedés, önbizalmam nulla, barátaim már régóta nincsenek. Még egyetemre járok, de ott is hátrány, hogy ilyen vagyok. Nem tudom még, hogy hogyan leszek képes a jövőben megállni a helyem egy munkahelyen. A különbség az, hogy én nem igazán tudom, miért lettem ilyen. Nincsenek emlékeim arról, hogy a szüleim bántottak volna, az iskolai csúfolódások pedig nem voltak olyan komolyak. Már alapból úgy kerültem óvodába, iskolába, hogy félénk, zárkózott gyerek voltam, de a mai napig nem tudom, hogy miért, illetve, hogy miért nem sikerült "kinőnöm" ezt az állapotot.

Szívesen beszélgetnék egyébként hasonló helyzetben lévőkkel, hátha tudnánk egymást segíteni.