Aki alapvetően szuperérzékeny, de néha depresszív pillanataiban „üres” annak lehet egy köztes állapot?

Már nagyon régóta tudom, hogy szuperérzékeny vagyok. Anno, gyerekként is voltak erre jelek, végül az akkori pszichológusom ki is mondta, hogy sokkal intenzívebben érintenek az ingerek, mint egy normális korban hozzám illő embert.

Azóta so-so változtak a dolgok, habár az érzékenységem nagyrészt megmaradt, mégis voltak úgy fél-egy évente depresszívebb időszakaim, amikor egész konkrétan nem éreztem semmit, és semmilyen behatás nem érintett meg.

Ezt egy másik pszichológusom úgy magyarázta, hogy az egyik ilyen mélypontom előtt nagyon sok behatás ért, és egész egyszerűen az elmém inkább „bezárt” mintsem tovább sérüljön. Ezt a magyarázatot a legtöbb „üres” hónapjaimra rá is tudom húzni, habár picit kételkedek az elméletben.

Viszont mindkét állapot nagyon zavar. Nyilván az ürességet utálom, és utólag úgy érzem, hogy ezekben az időszakokban csak élek, de nem létezem. Mármint napról napra élek, és próbálok túlélni, de jelenlétem értelmetlen, elvesztegetem az életem, a napok leperegnek előttem. Ellenben a szuperérzékeny időszakom, ami szinte átmenet nélkül követi az érzéketlenségemet szintén nagyon zavaró, hisz gyakorlatilag naponta sírok, hol boldogságtól, hol bánattól (inkább az utóbbi) és minden baromi érzékenyen érint.

Én, mint magát szuperérzékenynek valló ember nem tudok egy köztes állapotot átélni? Amikor meg is hat a világ, de nem is túlzottan – csak úgy mint átlag embereknél.

Létezhet megoldás a problémámra?