Más is jobban érzi magát középidősen mint tiniként?

Teenagerkent unalmas eletem volt. A lanyok nem foglalkoztak velem, az iskolaba is szemetek voltak az emberek, otthon sem ereztem jol magam.

Most kozel a 30hoz hazas vagyok, nem a szulokkel elek, nincsen a kornyezetemben olyan embere aki piszkalna, fujna ram valami miatt. A tinik a leg szemetebbek, ok nelkul basztatjak a masikat, veszekednek nok miatt, ferfiak miatt vagy csak azert mert az egyik gazadagabb, szegenyebb. Cigiznek mert az meno es neked is kell cigizned ha kozejuk akarsz tartozni.

30-asként én is jobban érzem magam, annak meg főleg örülök, hogy nem most vagyok tini.

Így is szorongtam eleget a gimiben, mert pattanásos voltam, gizda és deszka, de akkor legalább nem volt net, és mikor hazamentem, a lakótelepen sok barátom volt, akikkel folyton kint lógtunk, és akik elfogadtak. És nem ment a megfelelési kényszer mindenféle közösségi oldalon.

Munkám során kell beszélnem mai tinikkel, látva az ő szenvedésüket, szorongásaikat és elmagányosodásukat, az enyém ehhez kutyafüle volt.

Tiniként sokkal jobban adtam mások véleményére, és nehezen mondtam nemet.

Felnőttként ilyen problémáim nincsenek, rendbejött az önértékelésem is.

Egyedül a fizikai változások zavarnak, na nem a kezdődő ráncok, hanem hogy a sok ülőmunkától néha fájnak az ízületeim, meg érzékenyebb lett a szemem, napszemüveg nélkül ki se tudok menni nyáron, és hasonlók. Azt hittem, ilyesmik csak később következnek majd be.

De ha az összképet nézem, most boldogabb, elégedettebb vagyok az életemmel.

Úgy tűnik, én vagyok az ellenpélda. Én szívesen lennék újra tini, bárcsak visszamehetnék.

Ha belegondolok, akkoriban mik voltak a legnagyobb, "világméretű" problémáim?

Nincs kész a házim, kaptam egy intőt, megint túl sok órám lesz. Kevés a tavaszi szünet, idióták a tanárok, hogy hívjam fel magamra a fiú figyelmét aki tetszik? Mit vegyek fel a szombati buliba? A padtársam vajon kibeszél a hátam mögött? Vajon lebukok, hogy hajnalban értem haza?

Bár akkor ezek óriási dolgoknak tűntek, inkább stresszelnék ismét ilyesmiken.

A felnőtt élet százszor nehezebb: a munka és a vele járó stressz, felelősség a saját életem és döntéseim miatt, anyagi dolgok, mindent magamnak kell megoldanom, nincs többé ki mögé bújni....

Persze, tök jó ha az ember a maga ura meg minden, de ha választhatnék inkább kérném vissza a felhőtlen, boldog tinikort.