Ki számít igazán boldognak?

Nagyapám mesélt még a háborúról, mikor sorozás volt, sok férfi, fiatal házasok, fiatal apák, széles mosollyal indultak a háborúba. Olyan is volt, aki elmenekült a besorozás elől, elbujdostak az erdőbe, önellátóak lettek. Ki akkor a boldogabb? Aki menti a saját bőrét, vagy aki feláldozza magát a hazájáért, és megbánás nélkül hagy hátra egy özvegyet, és három kisgyereket? De Amerikában például önkéntes alapon ment a besorozás. Ugyan ilyen fiatal apák mentek önként meghalni. Őket mi vezérelte? A valódi dicsőség? Vagy kicsit mindegy volt nekik hogy élnek e vagy halnak? Soha nem hagynám hátra a gyerekeimet, hogy háborúba menjek. Inkább dezertálnék, vagy még a besorozás előtt kiszöknék az erdőbe a családommal. Sokan azt gondolnák persze, hogy nem vagyok hazafi, és a hátralévő életemet éljem le a legnagyobb földi szégyenbe, hurcoljanak meg azért, mert nagyobb hatalmak parancsára, akikhez valószínűleg semmi közöm nincs, nem mentem más embereket gyilkolni. Meghalni, vagy másikat legyilkolni valami uralkodó parancsára, ez lenne hát a haza megkérdőjelezhetetlen szeretete, és a dicsőség legmagasabb földi szintje?

Mindegy, kicsit elkanyarodtam, de ebből is csak azt akarom kihozni, hogy aki ilyen-olyan okok miatt veszélyezteti, vagy simán csak nem félti az életét, az igazából nem is annyira szeret élni. Ha egy rulettasztalra felteszi a létezését, onnantól nem gondolnám hogy boldog lenne. Mert aki boldog, az nem akar változtatni semmin, mert minden úgy a jó ahogy épp neki van. Aki meg felteszi az életét egy rulettasztalra, az változást akar. És aki változtatást akar, az nem elégedett azzal amije van, tehát nem boldog.