Ti honnan indultatok?

Alsó középosztály. A szüleim mindent megtettek, hogy tanulhassunk a testvéremmel, ő elvégzett egy egyetemet én kettőt hagytam ott, most talán még képzetlenebb is vagyok, mint anno a szüleim.

Szóval ha így vesszük nem igazán életem a lehetőségeimmel és valószínűleg azon a szinten se vagyok mint a szüleim voltak, ellenben annyira nem vészes a helyzet mert elég könnyen találtam munkát(alacsonyak az igényeim is, minden téren), illetve örökölni is fogok így ha élek majd az örökségemmel(a szüleim csak tartogatták, nagynéném felélte) akkor valószínűleg könnyebb életem lesz, mint az őseimnek.

1-2, Nyitott gerinccel születtem egy alsó-középosztályú családba. Jelenleg is egyedül élek, dolgozok, de nem érzem magamat biztonságban úgy értve, hogy sokszor rezeg alattam a léc, hogy megmarad-e a munkám, vagy sem.

3, Ez jó kérdés. Talán a napi feladatok, amit úgy gondolok, hogy mindenféleképpen el kell látnom. Van, amikor beiratkozok 1-1 tanfolyamra, képzésre, mert úgy érzem, hogy azzal változtathatok a helyzetemen. De ez csak remény marad mindig.

Középosztály.

Viszont mentálisan nem vagyok teljesen rendben + nagyszülők neveltek, ami rátett egy lapáttal a különcségemre, furaságomra, másságomra (nem úgy érteni! Teljesen hetero vagyok). Másfelől nagy szerencse a nagyszülői nevelés.

Szerintem el is vagyok maradva, amikor a Facebook felhozza a 18-19 éves koromban írt bejegyzéseket... Basszus, mint egy 12 éves.

És manapság érzem magam 17 éves szintjén levőnek - már a szociális kapcsolatokat, EQ-t értve. Mert egyébként dolgozom, ellátom magamat.

Kitörés... Szegény szüleimhez képest pl lehet értelmezni ezt a fogalmat.

A 4. végzettségemet csinálom, így kissé megtört vagyok. :(

Viszont mára lett meg az a hozzáállásom, ami a kitöréshez kell: ugyanolyan szorgalmas vagyok, mint régen, csak már nem feltétlen azt csinálom, amit más 'elvár'. Jobb a tanulási módszerem, időbeosztásom, jobban bízom a képességeimben, jobb a logikai készségem.

Viszont remény már kevesebb van bennem.

Szakmunkás családból származom. Most doktori iskolában tanulok. Nagyon nehéz volt kitörni, mert a szüleim szakmunkást akartak belőlem is csinálni. Emellett dolgozom is és anyuka is vagyok.

29N

Középosztálybeli családból jövök, értelmiségi szülők gyermekeként. Van egy nővérem.

Kimondottan tehetséges gyerek voltam (főleg zenei téren, de írásban, táncban is), de a szüleim nem hisznek a sikerben, tehetségben. Középszerűségben élnek és csak ezt tudják kezelni. Annyit tettek a tehetséggondozás érdekében, hogy nem akadályozták meg, hogy hangszeren tanuljak, zeneiskolába járjak vagy táncolni. Fizették az órákat, de igazán, teljes szívükből nem támogattak. Nem hittek bennem, nem bátorítottak. Inkább az ment, hogy "ezzel nem fogsz befutni... miért nem énekelsz úgy, mint Whitney Houston... szerintem ez nem elég jó, hogy érvényesülni tudj..." Kifejezetten örültek, amikor végre elhittem, hogy nem vagyok elég jó, és rendes szakma felé orientálódtam.

Tanár lettem, jelenleg is tanítok (vállalkozóként nyelviskolában). Harminchoz közeledve kezdtem újra zenélni, dalokat írok, énekelek, 1-1 zenésszel együtt felvesszük őket... Tehát komplett dalok születtek. A szüleim akkor értették meg, hogy valóban értek a zenéhez, amikor ezeket meghallották. Azóta büszkék a zenei próbálkozásaimra, főleg apám.

Nem akarok már zenész lenni, szeretek tanítani, jó is vagyok benne. De hobbi szinten szeretnék még ezzel foglalkozni, illetve tervezem egy tánccsoport elindítását. (egyet már vezettem éveken át) De most is, valahányszor beszélünk erről, a szüleim csak a kételyeket tolják felém: "és ha nem fog beindulni... és ha veszteséges lesz... miért nem keresel inkább egy fix állást, ahol alkalmazott vagy... az a biztos..."

Azt hiszem, le kell engednem a redőnyt, amikor ezekről van szó, mert teljesen elveszik a kedvem a próbálkozásoktól, és ilyenkor mindig azt gondolom, nekik van igazuk, úgysem menne. Miközben mélyen legbelül TUDOM, hogy tehetséges és különleges vagyok és létre tudom hozni ezeket, amiket megálmodok. Csak azért, mert ő sosem akartak/mertek nagyot álmodni, nekem lehet. Én meg tudom csinálni.

Hu, ezt jól esett leírni. Köszi! És bocsi, ha elkalandoztam.

33/N

Bántalmazó, alkoholista család, mindennapos verés, alázás, iskolai kiközösítés, szegénység, elnyomás. Innen indultam társbérletbe 19 évesen, minden kapcsolatot megszakítva a családommal, egyetlen hátizsákkal és kamaszéveimben összespórolt diákmunkás pénzemmel. Ma 32 vagyok, boldog, kiegyensúlyozott, sikeres életem van, jó munkám van jó fizetéssel, boldog házasságom és fantasztikus baráti társaságon, rengeteget utazom, vannak hobbijaim, céljaim. Van pár krónikus eü problémám, de ezek teljesen jól kezelhetők. Rengeteg munka volt idáig jutni, fizikailag és lelkileg egyaránt. Pár olyan évem volt, ahol állandóan dolgoztam és aludni se volt időm, nehogy szórakozni, ami extra pénzem volt azt pedig pszichológusra, terápiára fordítottam, mert nagy szükségem volt rá. Kicsit késve kezdtem "élni", de egyáltalán nem maradtam le semmiről, abszolút megérte.

Hogy mi adott erőt? Én magam. A "csakazértis" dac minden kudarcnál vagy minden alkalommal ha valaki azt mondta, hogy valamit nem tudok megtenni és az a tudat, hogy nem hagyhattam, hogy a mocsadék családom az egész életemet tönkretegye. Megkapták a gyerekkorom, igen, de a felnőtt életemért már kizárólag én felelek és ha én nem teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy jó életet teremtsek magamnak, akkor soha nem változik semmi. A változás pedig az élet egyik legjobb dolga szerintem és őszintén nem értem azokat, akik félnek tőle és inkább beragadnak a végtelenül káros komfortzónába. Engem ezek és a saját erőm vitt, visz előre az életben és a céljaimban.