Hogyan lépjek túl rajta, hogy elvesztettem a bátyámat és nem voltam jó testvér?

Csak azért írok, hogy tudd nem vagy egyedül.

Én 29 éves férfi vagyok, öcsém 27 éves (életben van). Összefoglalva hasonló gyerekkorunk volt, mint ahogy leírtad a sajátotokat. Általában én voltam az agresszor, szóval eléggé kiegyensúlyozatlanok voltak a viták. Rettenetesen féltékeny voltam rá szinte mindenben, sokat csúfoltam, fogalmam sem volt hogyan kellett volna rendesen viselkednem.

Az utóbbi években (!) jöttem csak rá, hogy kicsit sem voltam jó testvére neki és hosszú volt az átmenet a felismerésben felnőttkorunkban.

Többször mondtam neki, hogy mennyire sajnálom, ahogy viselkedtem. Ő már tovább lépett ezen és azt mondja, hogy nálam jobb testvért nem is kívánhatott volna... Annak ellenére, hogy ez egy elég nagy kegyes hazugság, megkönnyeztem. Arra biztatott, hogy lépjek én is tovább, de szerintem soha nem leszek képes rá.

Szerintem bátyád is hasonlóan gondolkodhatott erről felnőtt fejjel, amíg életben volt.

A sors fintora, hogy öcsémnek rendesen beindult az élete már évekkel ezelőtt, teljesen önálló, de rólam ez közel sem mondható el és csak vegetálok jelenleg.

Valószínű, hogy most azt fogod gondolni rólam, hogy szórakozom veled, de nem! Ha rám hallgatsz rendszeresen kijársz a sírjához - legalább - addig, amíg a lelkedet az idő múlása "meg nem gyógyítja"! Hidd el, hogy sokkal könnyebben fog menni az "elengedése", mint te azt gondolnád!

Először húzós lesz! Aztán könnyebb! Könnyebb! És egyre könnyebb! A végén már lelki furdalásod sem lesz, amikor a rendszerességből kihagysz egy-egy alkalmat, míg nem végleg el fogod tudni engedni.