Miért csak én veszem ennyire magamra hogy nulla jövőképem van az életben?

Mintha én írtam volna ki a kérdést.

Az a különbség, hogy nekem a korosztályom, ismerősi/baráti köröm ugyanígy agonizál.

Agonizál az, aki kevésbé értékes alapszakot végzett, de fáradékony, nem olyan motivált és a hobbijával is szeretne pénzt keresni - így nem feltétlen tanulna tovább.

Agonizál az, aki menő szakot végzett és szoftverfejlesztő, több éves gyakorlattal. Szereti is de unja is, szeretne igazán kibontakozni, de fogalma sincs, igazán hogyan és miben.

Agonizálok én, akinek nem jött be az eddigi alapszak - azt kiegészítő tanfolyamok triója, újra tanulok, de fáradt vagyok, szeretnék munka után ténylegesen pihenni és jó lenne, ha az évi 21 napnyi szabadság döntő része végre pihenésre menni, nem vizsgára tanulásra, magára a vizsgára és sikertelen állásinterjúkra.

Agonizál a környezetemben, aki monoton munkát végez, mert unja, kevés a fizetés, de nem feltétlen van pénze, ideje, motivációja tanulni.

Agonizál, aki szereti a munkáját, mert szereti-szereti, DE...

Igazából szerintem marha nehéz elindítani az életünket és egy-egy rossz döntést nehéz korrigálni.