Miért történnek velem a lenti események, és mi okból nem vesznek komolyan? Mit gondoltok minderről?

Bevezetésként (csak néhány információt említek meg az állapotomról, távolról sem teszek teljes körű leírást): Zárkózott ember vagyok, mindig is pszichés problémákkal küzdöttem (rengeteg orvosnál jártam, és jó pár pszichoterápián vettem részt, eredménytelenül), viszont "idegenek"/távolabbi ismerősök véleménye alapján nem mutatkoznak meg rajtam az ilyesféle problémák jelei, szerintük legfeljebb "csak furcsa vagyok", ami az utcán/nyilvános helyszíneken való magatartásomat illeti. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy egy egészséges személy látszatát keltsem, bár időnként (ritkán), néptelenebb közterületeken, elfog a rángatózás, grimaszolás, illetve a szorongásos hümmögés. Gyakran gyorsan, szinte erőszakosan sétálok, mert nem is bírok olyankor másként. Nagyon érzékeny lelkületű vagyok, például minden (adott) környéken tartózkodó személy arckifejezése, tekintete, reakciója megrázó hatással van rám, mélyen érint, és sajnálatos módon, legtöbb esetben negatívan. Aggódni és görcsölni kezdek, mert "x és y" személy biztosan "ezt és azt" gondolhatta rólam, és hasonló alkalmakkor, mintha ezen elképzelt/valós vélemények függvényében léteznék. Néha a szóban forgó szorongás átvált a gyűlölet intenzív érzésévé, és (egyébként is) szinte mindent felnagyítva élek át (pl. a szép filmeken, zenéken, képeken szinte kétrét görnyedve sírok, és magasztos, felemelő, dicsőséges érzések kerítenek hatalmukba). Hajlamos vagyok a megszállottságra, és üldözési mániám is van, viszont nem részletezném eme témakört. Máskor pedig ellenkezőleg, elgyengülök, és kissé szédelgek. Eltölt az erőteljes bizonytalanság, döntésképtelenség, elveszettnek érzem magam az utcán, ahogyan az életben is. Állandó feszültségben élek, amely kihat károsan a fizikai egészségemre is. Nincsenek barátaim, és nem tudom, milyen érzés boldognak, felszabadultnak lenni. Anno általános iskolában (például) ütöttek-vertek, gúnyoltak, piszkáltak és lelki terrort alkalmaztak ellenem az osztálytársaim, éveken keresztül, csak mert önbizalomhiányos, csendes, félénk, visszahúzódó (és hosszú hajú) voltam/vagyok.

Lassan két éve, hogy csatlakoztam egy társasághoz (kivételes alkalom), akikkel legtöbbször interneten beszélgetünk, bár én ritkán jutok szóhoz, és nem adnak a meglátásaimra, legyenek bármilyen átfogóak (vagy éppen lényegtelenek) is. Egymás (jellemzően rövidebb és üresebb) mondandóira viszont szinte ugranak, érdeklődnek, esetleg szmájlikkal röhögnek. Amikor pedig egy alkalommal kipróbáltam, hogy valamiféle témáról a tőlem megszokottól viccesebben, lehetőleg lazábban írtam, észre sem vettek, reakcióval sem méltattak. Eljött az idő, hogy megbeszéltek egy összejövetelt, amire el is mentem, de csak azután hívtak el, hogy megkérdeztem őket a "mulatság" részleteiről. Nagyon zavarban voltam, szorongtam, idegennek éreztem az egész élethelyzetet, és emiatt nehézkesebben indult el a beszélgetés részemről, sokszor csak rövid szavakkal válaszoltam, bólogattam, stb. Ők viszont nagy lelkesedést és kíváncsiságot tanúsítottak egymás iránt,- a régebbi ismeretség jelein kívül, hiába újabb tagok néhányan -, felém pedig ugyebár kevésbé, de sikerült azért összehoznom egy-egy tűrhetőbbnek nevezhető társalgást, ami sajnos, nem igazán változtatott a felém mutatott közönyükön. (Mindettől függetlenül, kedvesek voltak hozzám páran ama négy-öt óra erejéig, amíg a gyűlés tartott, azon belül összevetve talán fél-egy óráig, ameddig törődtek velem.) Másnap, eltérő körülmények között, ismét találkoztam velük, és természetesen a háttérbe szorítva (önmagában megközelítve: nem bánom, elvégre nem vagyok az a társaság központja-típus) folytattam a tevékenységet, amire a "kör" hivatott, amiért alakult. Velem csak röviden foglalkoztak, említésre sem méltóan. Például: a vége felé történt, hogy két tag beszélgetett, és ideig-óráig szünetet tartottak az egymással való társalgás közben. Ekkor úgy döntöttem, intézek egy hosszú és értelmes mondatot egyikük felé, kérdéssel is megtoldva. Ő erre rám nézett, félhangon kinyögött valami lényegtelen, rövid választ, megvonta a vállát, és folytatta tovább a haverjával való kommunikációt, amit nem mellékesen, percek óta szüneteltetett, és ráadásul összetett, komoly-jelleggel adott elő.

Helyénvalónak találtam - bizonyos időszak elteltével -, azon személyek ismerősnek jelölését, akik összesen akár három-öt (...ötven) perc figyelmet is áldoztak rám, még az esetben is, hogy Ők nem méltóztattak felkeresni Facebook-on, egymással bezzeg régóta tartják a kapcsolat eme felszínes, elektronikus formáját. Lelkem mélyén sokáig parázslott az érzés, miszerint saját magamat alázom meg a bejelölésük által, emiatt napokig húztam-halasztottam a dolgot. Visszaigazoltak, egy kivételével. És ez a kivétel - furcsamód - éppen az a kedves hölgy, aki a legmegértőbben viszonyult lényemhez, akivel a leghosszabban sikerült eltársalognom... és aki napokkal később ellenérzését fejezte ki irántam, amikor a csoportban megkérdeztem valakitől valamit, és az illető - szokásához híven -, válasz helyett egy másoknak szóló érdekességet vetett fel. Kedvesen, másként megfogalmazva, de hivatalos stílusban, újra feltettem a kérdést, amire elsőre úgyszint' nem reagált, percekig, hanem majd csak azután válaszolt, miután ismételten közzétett egy nem hozzám intézett mondatot. Meg kell hagynom: ha szóban nem is, de tettekben kedves volt hozzám az imént említett tag, egy korábbi cselekedete folytán.

Elnézést kérdésem terjedelmessége miatt. Előre is köszönöm a hasznos válaszokat!