Furdal a lelkiismeret, mert leépítettem a mérgező barátokat. Vajon helyesen döntöttem?

Közben mégis jó érzés, hiszen többé nem árthatnak nekem. Úgy érzem jól döntöttem, de közben mégis szorongok, ha eszembe jutnak. Szerintetek jól döntöttem?

#1: Hirtelen, 10 év után kitettek az albérletből. Előtte pár héttel úgy volt, hogy hozzám költözik, mert nem volt hová mennie (megromlott a kapcsolata a párjával, egyedül nem tudott volna költözni, nálam volt 2 szoba) Én ajánlottam fel neki, hogy jöjjön, és élt is vele. Aztán kibékültek. Amikor nekem lett volna segítségre szükségem, bár felajánlotta, hogy pár hónapra költözzek hozzájuk, amíg nem rendeződik a helyzet. Nyilván nem akartam végleg náluk maradni, de azért hozzátette, hogy nem egészséges egy pár melletti egyedülálló ember. Ezek után inkább a pár hónapos segítséggel sem éltem. Most pár év után ismét összevesztek, és már arról áradozott, hogy majd összeköltözünk. Mondanom sem kell, hogy ezek után nemet mondtam neki.

Időközben meghalt az édesapja, mellette voltam. Tudom, hogy ilyenkor nem szabad közhelyekkel dobálózni, mégis megtettem véletlenül (nem azonnal, pár hónappal később), erre megkaptam, hogy én akkor még gyerek voltam, nem érezhettem ugyanazt a fájdalmat, mint ő most (részéről mellékes, hogy nagyapám, apám helyett apám volt). Az utóbbi hónapokban már csak akkor keres, ha szüksége van rám, de ha én nem keresem, akkor én vagyok a szemétláda. Ekkor felvilágosítottam, hogy problémáim voltak az utóbbi időben (nagyszülök betegsége, magánéleti gondok), de mint aki meg sem hallotta, félig igaz bocsánatot kért, hogy túlreagálta, és ennyi. Ezek után nem igazán osztom meg vele az életem történéseit, hébe-hóba megkérdezem, hogy van, de már nem segítek neki.

Túlreagáltam szerintetek?

#2: volt egy munkahelyi afférom az egyik kollégámmal. Csúnya vége lett a dolognak, lényegében közölte, hogy többé nem szeretne velem beszélni a barátnője kérésére (hülye voltam, úgy tűnt szakítanak, és belementem). Ezzel nem volt gond, de ugye munkatársak voltunk (azóta már elüldözött a munkahelyről), tehát kellett volna. A sráccal másnak is volt problémája, én bolond pedig azt hittem, meg lehet beszélni ezzel a (munkahelyi) barátommal. Támogatás helyett (velem volt jóban, nem vele) viszont állandó kritizálást kaptam (nem csak erre, másra vonatkozóan is), minden ötletem lelőtte, ami sikeres lett végül (és nem egyeztettem róla vele) azt lehurrogta, amikor elő akartak léptetni, megmondta, hogy én erre alkalmatlan vagyok. A legvégén még sikerült odaböknie, hogy nem akarok-e vele szobára menni (nős). Természetesen elutasítottam, erre ő, mint ha riherongy lennék hozzám vágta, hogy azt hitte, mindenre kapható vagyok (ezer éve ismer, tudja, hogy életemben először mentem bele ilyen afférba, és azt is, hogy teljesen összetörtem a lelkiismeret furdalás súlya alatt).

Félreértés ne essék, nem sajnáltatni akarom magam. Szeretem a kritikát, de nem állandó szinten, mert az lerombol, nem épít. Próbáltam beszélni ezekkel az emberekkel, de még ők vannak megsértődve. Őszinte leszek, töröltem őket az életemből, és bár tudom, hogy bántottak, mégis ahelyett, hogy örülnék, hogy megszabadultam tőlük, inkább lelkiismeretfurdalásom van.Csak azt nem értem, miért?