Az mennyire ciki ha valaki középsuliban megbukik bármilyen tantárgyból?

huh nekem ebből is a "legcikibb" jutott ki. 12-ben buktam év végén matekból, ami azt jelentette, hogy nem rakhattam le az érettségin a matekot, mert pótvizsgára kellett mennem.

Mindenből meg volt a 3-as minimum, de matekra csak akkor mehettem ősszel, ha előtte le teszem a pótvizsgát.

Nem elég ciki? Bár letettem a pótvizsgát, ősszel a szóbeli matek érettségit nem sikerült letenni. Csak következő tavasszal.

De amúgy senkit sehol nem érdekelt, és 5 év távlatából csak poénként tekintek rá, nem "ciki".

Főleg úgy, hogy teljesen felesleges volt az egész :D

Töriből húztak meg félévkor. Az új tanár húzott meg.

Durván cinknek éreztem... aztán összeszedtem magamat és év végére felhoztam 4-esre, majd 90%-os érettségit írtam később.

Szégyen a bukás, de hasznos 😃 is lehet.

Emgem több tantárgyból buktattak meg egyszerre.10.ben matekból,pótvizsga sikerült, wztán rá egy évre fizikából, matekból és kémiából is így osztàlyt kellett ismételnem.Először nagy szégyen volt, de utána ahogy az új osztályomat megismertem, szinte még örültem is neki.

De ez régesrég volt, ma már nem is gondolok rá

Mivel a diáknak rohadtul nincs más dolga, csak tanulni, így piszok ciki.

Főleg, hogy az a "horribilis mennyiségű" tananyag, amit kapnak :D

Tök nevetséges, meg kell tanulni tíz oldalt egy tz-re... pfff, egyetemen meg 300-at egy vizsgára/tárgy.

Elmagyarázom én hogy mennyire ciki. A legteljesebb mértékben! Már ha csak pótvizsgázik valaki, azzal egyszerűen lejáratja saját magát, szégyent hoz a családtagjaira, a szüleire, az édesanyjára, az édesapjára. Ha a családban van legalább egy diplomás, mindegy, hogy most a szülők valamelyike vagy a testvérek közül valaki, akkor illik elvinni addig a szintet és nem pedig a színvonalat csökkenteni. Már csak azért is, mert ők el bírták juttatni magukat addig és volt bennük annyi kitartás akkor és amikor, amennyi kellett. A tantárgyak tanulása pedig nem szeretet vagy szimpátia kérdése, hanem akarat úgy szintén.

Továbbá az életben mint olyanban, első benyomások, első helyzetek csak és kizárólag egyetlen egyszer vannak. Az érettségi is pótolható esti gimnáziumban vagy bármilyen hasonló helyeken, de az már mind plusz munka és pénz. Ha az első érettségidnél pofára esel, vagy ímmel-ámmal pátyolgatásokkal mész át, akkor garantált, hogy egy lúzer leszel. Azaz van esély rá, hogy idősebb korára összeszedi magát valaki, de akkor azt kell szem előtt tartani, hogy amíg másnak 27-30 évesen már saját háza, kocsija, élete van, aki bukott, az még mindig a szülői házban fog élni, nem fog haladni egyről a kettőre, egy olcsó kínai farmert se fog tudni venni magának és csak helyben fog toporogni. A tenni akarásnak az ilyen fokú hiánya ahhoz fog vezetni, hogy úton-útfélen átverik mint sz'art a palánkon és még a főnöke is csicskaként fogja tartani. Aztán csodálkozni fog magán, hogy ő így meg úgy keres állásokat, már behívták x helyre, de mind nemet mondott neki. És hogy miért? Mert látják rajta, hogy nincs egy kultúrált személyes kiállása, nincs egy sportszerű versenyszelleme, nincs semmi olyan tevékenység, amiben kitűnne, nincs meg az az egyénisége, ami megfogná az embert. Míg mások normálisan tanultak és haladtak, ő meg egyszerűen nem haladt a sorsával. És előbb-utóbb szembesülni fog a kérdéssel: ha ennyire nem tanultál, akkor mi más fontosat csináltál helyette? Buliztál? Dolgoztál? Aludtál? És ha más is csinált hasonlókat, akkor ő hogyan tudott év végén időre átmenni? Na, szóval ezért kell tanulni, hogy lássák a kitartásod, mert a bizonyítvány az tényszerűen, számszerűen tartalmazza egy életre a teljesítményed.

Egyébként meg az élet úgy működik, hogy vagy tanulsz, vagy dolgozol. Bármelyikben is foglalsz állást, csinálnod kell. Ha tanulsz, akkor a fentiek miatt, ha dolgozol, akkor meg amiatt, hogy meg tudj élni. Az élet stagnálni nem tud. Az vagy fejlődik, vagy hanyatlik. Ez a két állapota van. Ja és nem a dicséretért kell dolgozni, hanem saját magadért. A szíved se kap minden nap dicséretet mert szépen dobogott egy napig, de ha elromlik és ritmuszavar van, vagy infarktus van, akkor mindenki aggódásba kezd. A munka is ilyen: ha jól végezted és eredménnyel zártad a műszakot, akkor szó nélkül marad, mert minden jó, de ha másnapra omlanak össze a dolgok, növekszik a selejt, a hibaszázalék, vagy bármi negatívum, akkor alaposan szóvá teszik és hamarosan el leszel távolítva a helyről. Munkának nem csak az számít, amiért pénzt kapsz, minden amibe energiát fektetsz, az munka. Ha agyban akkor szellemi, ha testileg akkor fizikai. És természetesen fárasztó; a szellemi munka szellemileg, a fizikai munka fizikailag. Hogy én ide leírom ezt a válszt ez is munka, nem fizet érte senki, de ugyanakkor tudom, hogy a hasznos és motiváló írások, beszédek nem kerülnek senki felé se pénzbe. Szóval amíg tanulsz addig TANULNI, TANULNI, TANULNI, ha meg dolgozol akkor DOLGOZNI, DOLGOZNI, DOLGOZNI!

Az életben is rengeteg dologhoz hatalmas kitartás kell, és nyilván mindenkinek a saját problémája a legnagyobb a maga számára, de eddig mindenki más megoldotta és aki megoldotta, az szemmel láthatóan vitte is valamire. Szóval mindez egyéni tartás kérdése, semmi más.

Szerintem igaza van a 8-asnak. A gyerekkori/fiatalkori hozzáállás az kihat az egész életre. Például aki iskolában csicskáztatva volt, elvették a zsebpénzét az osztálytársai, attól az életben is csak elvenni fognak dolgokat. Az, aki nem volt képes felszólalni az érdekeiért egy csoportban, az előbb-utóbb alacsonyabb rangba került a társaságban, azokból lesznek később a gyári munkások, akik bármilyen végzettséget is elérnek, a szalag mellett maradnak életük végéig. Az, aki bamba és kisebb korában sem tud eltájékozódni a környezetében, az felnőtt korában se fog tudni észrevenni lehetőségeket, "lassú lesz a felfogása".

Magyarul gyerekkorban kell emberesen magadba szállni, hogy bármibe is kezdesz, tudjál eredményeket elérni.