Aspergeresektol szeretnem kerdezni, mik azok a problemak, amikkel sokszor szembesultok? Miben es hogy tudnak masok segiteni? Ha az Asperger kezeletlenul marad, mennyire van az eletre, a mindennapokra hatassal?

Nem mutatta ki senki, hogy az vagyok, de nagyon annak tűnik a dolog nálam.

1, Nem tudok kapcsolatot teremteni az ellenkező nemmel; nem-, vagy nem feltétlen ismerem fel a vicceket; strukturáltan gondolkodom; 2, Mások nem feltétlen tudnak segíteni, csak furcsának tartanak. Lehet, hogy egy olyan környezetben, ahol valóban ismerik ezen problémát és a kezelési módját, ott lehet, hogy elfogadóbbak, megértőbbek lennének az emberek; 3, Szerintem ezzel magam alatt vágom a fát, ha nem nézetem meg, hogy valóban az vagyok-e. Kapcsolat nem lesz, a munkahelyen vagy megértenek (ez persze vice-versa), vagy marad a kölcsönös meg nem értés.

Az én kisfiam Aspergeres, nem én.

Ő sem ismeri a tréfát. Azt tartja mókásnak amin én meg már kiakadok. Néha szómenése van. És letapadós. Most hétvégén a jó időben végül veszekedés árán lehetett kivontatni a friss levegőre. Mikor már kint volt, jól érezte magát a kertben, akkor meg már ebédelni bemenni nem akart :-)

Nekem most, 22 évesen a név- és arcmemóriám gyengesége okozza a legnagyobb kényelmetlenséget. Régebben inkább a szenzoros érzékenység, a dührohamok, és a kortársak kötekedése volt a gond, ezeket mára eléggé megtanultam kezelni.

A kezelés nem túl szerencsés kifejezés, de a korai diagnózis és a megfelelő fejlesztés nagyon fontos lehet, én is rengeteget köszönhetek a remek fejlesztőtanáraimnak.

A segítéshez csak néhány, inkább személyes jellegű megjegyzést fűznék, végülis komplett könyvek szólnak a témáról. :) Nekem mindig fontos volt, hogy egyenrangúként kezeljenek azok, akik segíteni vagy tanítani akartak, ne várják el, hogy vakon csináljam, amit mondanak. Indokolják meg, amit kérnek tőlem (kérnek, nem utasítanak), vagy hagyják, hogy a magam módján csináljam a dolgokat, ha ez lehetséges. Megvan az igényem, hogy mindent megkérdőjelezzek, hogy nem lehetne e jobban csinálni, ami biztos idegesítő, de mentségemre, általában tényleg lehetne :) Mindenesetre nekem az eddig is így csinálták, vagy a mindenki más is így csinálja, nem elfogadható érv valami mellett. Ezen logika mentén még mindig lenne rabszolgaság, ezt az üzenetet pedig szakócával vésném valami kőbe :D Valójában a mai napig zavar, ha valaki természetesnek vesz bármilyen előjogot velem szemben. Még az olyan apróságok is, mint mikor a nyugdíjasok elém állnak a busznál. Ha úgy állnak, hogy lássam őket, előre fogom őket engedni, de azért, mert tekintettel vagyok rájuk, nem azért, mert ez nekik alanyi jogon jár.

A legbosszantóbb, és legkényesebb dolog az aspie-NT kapcsolatok során az egyirányú alkalmazkodás elvárása. Arra gondolok, hogy aspergeresként más dolgokra vagyunk érzékenyek, mint amihez az NTk szokva vannak. Ez két dolgot eredményez: egyrészt hajlamosak vagyunk érzékenyen, vagy érzékenyebben reagálni dolgokra, mint az másnak várható lenne, ugyanakkor akaratlanul is bántóan viselkedhetünk másokkal. A neurotipikusokra ugyan ez igaz, csak a mi szemszögünkből. Az együttélés előfeltétele, hogy próbáljunk elnézőbbek lenni a minket ért sérelmek kapcsán, és érzékenyebbek lenni a másik felé, csakhogy sokszor érzem azt, hogy ez az elvárás aránytalanul oszlik meg a két csoport között. Konkrétan arra gondolok, hogy egy aspie, vagy magasan funkcionáló autista rengeteg energiát ölhet abba, hogy beilleszkedjen, és még így is sok negatív élménye lehet a kisebb nagyobb hibák miatt, amiket elkerülhetetlenül véteni fog (vagy elkönyvelik, hogy neki mindent el kell nézni, mert fogyi, ami szerintem ugyanaz pepitában), de összességében annyit ér el, hogy kicsi lesz fura nagyon fura helyett. Míg ha egy neurotipikus feleennyi energiát fektet abba, hogy empatikus legyen a környezetében előforduló egy-két aspieval, azzal már kiérdemli a pozitív visszajelzést, hogy mennyire türelmes és toleráns, bár elvileg természetes kéne legyen, hogy tekintettel vagyunk egymás gyengéire (én sem várok pl. elismerést, amiért a robosztus alkatomat kihasználva nem lökdösöm fel az utcán előttem lassan haladókat) Félreértések elkerülése végett, az egyirányú alkalmazkodás elvárása általános emberi hiba, amibe én is és más aspiek is hajlamosak beleesni, csak épp a számbeli többségük miatt az NTk azok, akiknek lehetősége van ezt az igényt megvalósítani. Szóval ez a probléma valahol természetesen következik a két csoport számbeli különbségéből, de szerintem fontos, hogy tudatosan azon legyünk, hogy kiegyenlítsük a jelenséget.