Hogyan változtassak, hogyan csináljam, hogyan kezdjek új életet?

Elég régóta érzem, hogy ez az élet, amit élek, nem az, amiben jól érzem magam. Semminek érzem magam, egy elcseszett életű lábtörlőnek. De belül dolgozik azért valami... szeretnék valaki lenni. Legalább a saját szememben. Párkapcsolatban élek 3.5 éve. 1 éve együtt is élünk a párom édesanyjával. Mindketten elég erős, nehéz személyiségek, én teljesen más ember vagyok. Finomabb, érzékenyebb, naivabb. És azt érzem eltaposnak. Nagyon szeretnék saját külön életet élni, saját háztartást vezetni, de a párom nem akar költözni. Pedig neki sem jó így. 30 évesek vagyunk, de mindenről be kell számolnunk, nincs magánéletünk, nincs privát szféránk. Egy átjáróház az egész ház, mindenkinek meg kell felelnünk, vigyázzban kell állnunk, mégsem jó sosem semmi, amit csinálunk. Tényleg semmi nem jó.

Nyáron egy elég csúnya balesetben a párom édesanyja összetörte magát, és én ápoltam, segítettem neki mindenben, mert éppen munkanélküli voltam, és otthon voltam, illetve otthon kellett lennem emiatt. Azóta már rendben lenne, de mégis még mindig szinte minden ugyan úgy megy. Azóta persze dolgozom, hála Istennek, mert inkább dolgozom, mint otthon vagyok. Nem ehetek azt, amit akarok, mert lenéz, beszólogat... hiába nem kérek valamiből, akkor is ennem kell, mert ha nem, akkor anyósom megsértődik, és akkor senki nem marad meg mellette, annyira rideg. Ha valamit nem úgy csinálunk, ahogyan eddig, akkor az sem jó. Akkor is nyűgös lesz, és nem szól hozzánk. Én ebbe belefáradtam, a megfelelési kényszer teljesen felemészt. A párommal sincs rendben a kapcsolatunk, egyre többször jut eszembe, hogy lépnem kellene, mert teljesen a sárba tipornak ketten. De nincs senkim, ahová mehetnék. A szüleim talán befogadnának, de csöbörből vödörbe nem akarok esni, hasonló állapotok miatt menekültem el onnan. Arra gondoltam, talán elmegyek az ország másik felébe egy munkásszállóba, dolgozok éjjel nappal egy gyárban, míg egy kis lyukat ki tudok venni albérletbe, és éldegélek egyedül, megpróbálom felépíteni önmagam újra. De egy ilyen nő egy munkásszállón, túléli egyáltalán? Egy csendes, félénk nő. Emiatt nem mertem még lépni. Nem bízom magamban :( Mit tegyek, tudnátok tanácsot adni?