30 felett otthon élni szülővel, mit gondolnak az emberek a Pán Péter szindrómáról?

30+ nő vagyok, 30évesen elköltöztem anyámtól, de aztán haza kellett költöznöm egészségügyi okokból.

Itt vidéken nehezen kaptam újra munkát, viszont párkapcsolati szempontból ez a település elég gatya/értsd: már korombeli nőknek férjük van,gyerekük, szerető meg nem leszek, akiből tudnék választani az vagy nem tetszik, vagy nem akar komolyat/

Eljárni nem nagyon szoktam, nincs kivel sajnos. Interneten megismerkedtem egy külföldön élő magyar sráccal és össze is jöttünk és ő szeretné, hogy költözzek ki hozzá jövőre. Magyarán én adjam fel a munkámat, csak hogy együtt legyünk, mert ő soha nem akar már hazaköltözni Magyaro.-ra. Egyedül élni nem szeretnék ezt már eldöntöttem, de itthagyni anyámat és a kutyámat eléggé fájdalmasnak érzem már előre, ha úgy alakul, hogy elköltöznék jövőre. Félárva vagyok, már csak anyám maradt nekem, más rokonra nem számíthatok. Felnőttnek érzem magam, mindent meg tudok magamnak csinálni, de valahogy nem úgy jöttek ki a dolgok az életembe, hogy fiatalon le tudjak válni az anyámról/ 19évesen elvesztettem az apámat-depresszió-amiből még pánikroham néha van, 25éves koromig főiskola/

Szóval ha van valaki hasonló cipőben 25-40közöttiek és kilábaltak ebből, azt hogy tudták elérni, hogy leváljanak a szüleikről és új életet kezdjenek a párjukkal? Értelmes válaszokért előre is köszi.