Aki már érezte azt hogy öngyilkos akar lenni és tényleg komolyan gondolta, az miért dötött úgy, vagy az öngyilkosok többsége miért gondolkozott ezen?

Az oka az, hogy mindenhonnan az "öngyilkosság = megoldás" téveszmét erőszakolják a tudatunkra.

Szerinted melyik embernek, vagy egyáltalán melyik élőlénynek jutna eszébe magától az, hogy ne küzdjön tovább? Hogy adjon fel mindent? Ez teljességgel a manipuláció következménye, nem a szerelmi csalódásé, nem a bántalmazásoké... több ezer éve az emberek gyakran és sok helyen éheztek, őket megbénító sérülésekkel élték le az életüket, vírusok tömegei vitték el a szeretteiket, és olyan nehéz körülmények közt éltek, amiket a mai emberek közt még a hajléktalanok sem tudnak elképzelni... mégsem akartak meghalni, sőt, a most afrikában élő háborúból menekült ember, akinek jó eséllyel nincsenek végtagjai sem akar, ha még nem hallott az öngyilkosságról... akkor mi miért akarnánk egy nyomorult ember miatt, aki nem szeret minket? Vagy pár másik nyomorult miatt, akik megsértik néha az érzelmeinket?

Megjegyzem nekem is voltak olyan gondolataim, majd ezt beláttam és eltűntek.

Akiről tudok és nyilvánvaló volt, kicsúszott a keze közül az élete anyagilag és inkább a kötelet választotta az utca helyett.

Szerencsére nekem van hobbim, és jövőképem ami miatt egy csalódást ne vegyek fel negatívan, sokan itt hibáznak, és hoznak egy rossz döntést.

Iskolai bántalmazást meg soha nem fogom megérteni, anno mikor a cigányok a sulihoz jártak terrorizálni a jobb módú magyarokat idősebbeknek lett szólva hogy X időben jöjjenek oda és amikor látják őket "tevékenykedni" akkor elkapni őket, kaptak mind az 5-en fejenként egy jó verést, többet nem jöttek oda.

Engem egyszer nyomott falhoz 6.osan egy végzős, hazamentem szóltam Apámnak, másnap reggel az udvaron megmutattam neki ki az, először én mentem oda hogy hadd kössön belém, fater addig figyelt majd jött és hátulról elkapta a nyakát, utána ment a pofon, és elmagyarázta neki nem érdekli ha az igazgatóhoz megy akkor kap még egyszer.

Ettől a reggeltől kezdve változott meg minden, egy ideig nézegetett a gyerek szünetben, méregetett, de sose volt több.

Nem értem más miért hagyja magát

25F

3-asnak reagálnék az utolsó részre:

Nem egy olyan esetről tudok, ahol hasonló kezdete volt a történetnek, de amit az apa/nagytesó nem vett figyelembe mikor kiosztotta a pofont, az a gyerek bőrszíne volt, ugyanis még azon az estén lement a nagycsalád a pofozkodós házához, és olyan razziát tartott, hogy még a rendőrök sem mertek velük mit kezdeni. Ezért hagyják magukat sokan Magyarországon. Gondolom a te eseted szerencsésebb volt. :)

Volt egy szerelmi bánat és egy rövidzárlati cselekvés.(beszűkült tudatállapot, amit általában harag vagy félelem vált ki - üss vagy fuss reakció) Az utóbbi pont azért mert akkoriban olyan gondolataim voltak, és az agyam beszűkült tudatállapotban azt választotta menekülésként, szóval már ezen gondolkozni is veszélyes lehet.

Amúgy az emberek általában érzelmi kimerültség miatt gondolkodnak ilyesmin. Sokáig szenvednek valami rossz érzéstől amitől nem tudnak szabadulni (pl. szerelmi bánat) és elfáradnak benne. De ez elmúlik, ha sikerül átvészelnie.

7-es vagyok

Igazad van sok mindenben, kedves 8-as, de én már végleg feladtam! Nekem az a véleményem, hogy nem vagyunk egyformák! Vannak olyanok, akik nagyobb hullámvölgyeken is simán átlendülnek, míg mások még kisebbekbe is belerokkannak! Elhiszem, hogy nem könnyű neked sem, de nem mindenki olyan erős, mint te! Én 18 éves korom óta nem találom a helyem, nincs semmi sikerélményem, pedig sokat tettem azért, hogy legyen! Úgy látszik, nem eleget... Közel 20 évnyi felesleges küzdelem után azt mondom, hogy elég volt, itt a vége! Nem akarok tovább teherként a családom és a társadalom nyakán élni! Minden este úgy fekszem le, hogy bárcsak ne ébrednék fel többet... Gyenge ember vagyok, nem erre a világra való!

Bocs az önsajnáltatásért, de ezt le kellett írnom!

Végül pedig sok sikert kívánok neked az újrakezdéshez!

Egyszerűen összejött minden.

Egyetemen semmi sem sikerült, sajnos nagyon maximalista vagyok, és már annyiszor mondták el, hogy nem tudok semmit, és nem lesz belőlem semmi, hogy inkább be se jártam órákra, és emiatt veszélybe került a félévem. Azt a szégyent én nem bírtam volna elviselni, hogy kirúgjanak, akkor már tényleg inkább a halál.

A másik, hogy a munkahelyemen is több konfliktusom volt, és utolsó voltam a sorban, pedig a statisztikáim alapján kiemelkedő teljesítményt nyújtottam, és mégse... Szóval egész nap azon kattogtam, hogy mit rontottam el, miért nem lehetek semmiben sikeres.

A szerelmi bánat, meg "olyan magányos vagyok" miatt meghalókat sosem értettem, nálam ezek banális okok, mivel inkább egyedül szeretek lenni. De nyilván a normális embereknek meg az én okaim banálisak.