Lányok! Legőszintébb választ szeretném: Ti szerintetek mi lenne a legjobb lépés a múltam felvállalásával kapcsolatban?

20 éves srác vagyok. Jövőre remélhetőleg egyetemista, egyelőre érettségizős diák. Szóval...

Az "átlagtól" eléggé eltérően alakult az életem.

16 évesen kitettek otthonról, 18. születésnapomon egy neurológián voltam, mer előtte nem sokkal volt egy elég komoly öngyilkossági kísérletem. Aztán elkezdtem dolgozni, önellátó vagyok, és érettségi előtt állok.

(bocs, nem volt kedvem kisregényt írni, mert kérdés szempontjából nem lenne kifejezetten lényeges leírnom az összes említésre érdemes részletet)

Egész pontosan a mellkasomba próbáltam egy jókara pengéjű kést döfni, de csak pár centi mély vágásokat tudtam okozni (egyszerűen a belső kontroll miatt nem tudtam mondjuk tüdőig, vagy fontosabb artériáig vágni)

ezért a csuklómon az ütőeremet vágtam fel.

Megtaláltak, bevittek kórházba, elláttak.

Lényeg hogy most az említett helyeken elég jól látható hegek vannak.

Mondjuk volt olyan ismerős akinek egyáltalán nem tűnt fel a csukló, amíg egy beszélgetés alkalmával szóba nem került.

Azóta sok mindenben változtam.

Rájöttem hogy csak a borzasztóan alacsony önértékelésem miatt hittem azt, hogy nem vagyok képes egy látszólag teljesen reménytelen életet önerőből megfordítani.

Ma már ha nem is tökéletesen egyensúlyban, de egészségesebb szinten van az önértékelésem, és mivel rengeteg időt fordítottam az önelemzésre, így beláttam hogy milyen lelki folyamatok szorulnak nálam kontrollálásra, mi az amire kifejezetten oda kell figyelnem.

A mostanáig elért sikereredményeim is jót tettek az önbecsülésemnek, és reálisan látom a képességeimet. Fel tudom mutatni magamnak a kitartásomat, a szorgalmamat, és büszke vagyok az értelmi képességeimre is.

Büszke vagyok magamra hogy nem züllöttem el, nem lettem egy olyan suttyó proli mint a hely ahonnan származom, és hogy sikerült néhány (tényleg csak néhány) igazi barátot magam köré gyűjtenem, akik a legsötétebb időszakban mutatkoztak meg.

Tehát már nincsenek szuicid hajlamaim, és a bennem gyűlő feszültséget nem ilyen fajta módon vezetem le.

De sokat gondolkodom, mi lesz ha ismerkedni szeretnék ismét? Volt már egy barátnőm, vele hosszabb ideig jártam. Ő már a pszichiátriára kerülésem előtt is ismert, és közben is végig valahogyan de kapcsolatban voltam. Az öngyilkossági kísérleteket is mind tudta amikor összejöttünk.

Őt nem lepték meg a hegek. Mármint elsőre persze, de nem kezdett kérdezősködni, mert tudta a történetet.

De mit tegyek ha ismét valahol találkozom egy hozzám illő lánnyal, aki nem fogja sejteni hogy mi áll mögöttem. Mit mondjak? Milyen sorrendben? Mikor?

Hazudni nem akarok. Maximum a hallgatást tartanám elfogadhatónak, de hazudni semmikép nem szeretnék.

20/F