Tényleg hibát követtem el? Jogosan haragszik rám?

Tavaly a (fiatal, még szinte kölyök) kutyánk elkapott egy nagyon súlyos betegséget, aminek rengeteg pénzbe került a kezelése, viszont megelőzhető lett volna. Anyukám állatorvoshoz nagy nehezen hajlandó volt elvinni a kutyust, viszont a kezelést visszautasította, leginkább az ára miatt, bár az anyagi helyzete megengedte volna, hogy kifizesse. Gyakorlatilag biztos volt így a kiskutya halála, látszott rajta, hogy szenved. Én nem bírtam csendben, tehetetlenül nézni ezt, és -15 évesen nem igazán volt más lehetőségem-megpróbáltam tenni érte, segítséget kértem egy alapítványtól, akik átvállalták a költségeket, hosszú idő alatt, de meg is gyógyult végül a kutya. Azóta legalább heti szinten feljön, mint téma, hogy miért kellett ezt tennem, a kutyának meg kellett volna halnia, ha már így alakult a helyzet. Egyébként én nem is szerettem volna kölyökként elhozni a kiskutyát, nem az én ötletem volt(van egy másik kutyánk, vele tökéletesen jól elvoltam, nem vágytam még egy kutyára, persze most már őt is imádom, nagyon megszerettem, hatalmas állatbolond vagyok), erre így rám maradt végül minden felelősség, bár legalább most már hajlandó inkább kifizetetni a dolgokat időben, ha kell, nehogy "intézkedjek". Egyébként meg folyamatosan megkapom azt, hogy nekem ennyi idősen nem kellett volna ebbe beleszólnom, tönkreteszem a napjait, mert minden nap látnia kell a kutyát (azt hiszem, az a legnagyobb gond, hogy apukámra emlékezteti, aki tavaly meghalt, de erről akkor sem tehet a kutya) és alig várja, hogy elmenjek itthonról a két kutyával, és ez azért nagyon rosszul esik, főleg, hogy én nem érzem, hogy én hibáztam volna, szerintem illik egy állatért élete végéig felelősséget vállalni, nem lehet csak úgy megszabadulni tőle, főleg nem ilyen módon, még ha rá is jön az ember, hogy "mégsem tetszik neki, nem ilyen kutyát akart, megunta".:(

Szerintetek?