Végzős leszek és egy ideje rossz érzések kerítenek hatalmukba. Félelem?

Szia :)

Igen, hasonlóképpen éltem meg a dolgot. Annyi különbség, hogy a szüleim kicsit nyitottabbak voltak, viszont a gimnáziumban folyamatosan építették le az önbecsülésünket és a jövőképünket, "Megfogtok bukni az érettségin, nem fogtok tudni tovább tanulni, értéktelen vacak emberekvagytok, éhezva hajléktalanként haltok meg..." (nyilván egy TOP50-es gimiben ahová jártam ennek semmi realitása, nem volt). Mindez csupán még jobban megrémített. De olyan szinten, hogy 12. második félévéig foggalmam nem volt mi lesz szeptembertől, pusztán rettegtem.

Visszatérő motívum volt, ahogy egykori általános iskolás osztálytársaim a gyerekeikkel pózolnak, miközben én örültem, ha a stressztől enni tudok és én életbe maradok, pedig a szüleimmel lakom.

A dologban nekem az sokat segített, hogy sok féle embert ismerek, illetve ismertem meg ekkoriban, és mindanyniukkal bezsélgettem, az ÉLETről, az ő életükről, munkájukról, mindennapjaikról. Erről mindenki szívesen beszélt. Láttam gazdag fogorvost és alkalmi munkákból élő alkoholistát; láttam időnként segélyből élő, 8 általánossal rendelkező, de a világirodlamat fejből tudó könyvgyűjtő bolhapiaci árúst; kétdiplomás, jól szituált könyvelőt, aki a ValóVilágért él... És ez sokat segített, megértettem, hogy mennyi lehetőség és mekkora szabadság van, hogy nem veszek el, hogy még ha most csak egy százasom van akkor is lehetek milliomos.

Valahogy az is segített, hogy az osztálytársaimmal bezséltem, sokan, ha el is engedték a dolgot, mégis nyitottak voltak és kiderült, hogy ők is elvesztek, ez így együtt sokkal jobban esett.

Végül, az, hogy a jelentkezési határidő napján megjelöltem egy szakot, úgy ez tetszik nem magas a pont elven (szabadbölcsészet), az érettségi is megtörtént. Aztán a világmásikfelén lévő egyetemre vettek fel. Így belegondolva, félelmetes: Korszakok jönnek, mennek és az egész olyan ismeretlen idegen. De ott akkor megszünt a tagoltság: a tegnap-ma-holnap egybefolyt érezhető volt, ahogy a csiga-idő mászik, s nem lett hirtelen ősz és tavasz, hanem napról-napra hideggebb lett, néha megfordult a szél, aztán az elsőhóban láttam, hogy itt a tél. Szépen én is elutaztam a nagy táskával az egyetememhez. Lepakoltam, megnéztem, csak mintha az önkormányzathoz mennék otthon, valmi ismeretlen épületbe. S a dolog elindult, olyan volt mint egy tábor: a kollégium, az előadások, és a néha boltba tartó körutak, haza menni is egészen olyan volt mint egy táborból. Persze én kapálództam, ahogy a vízbedobott gyermek: "Dél van enni kell! De nem vagyok éhes." és nézzük egymást az étellel amit az imént vettem. Aztán, ahogy Péter bácsi az úszúedző modta, "a víz megtart" és én ellazultam, s csak akkor csaptam amikor éreztem, hogy süllyedek. Ekkor értettem meg, miért mondta nekem annó egy bölcs tanárom, hogy "kérdezd meg magadtól >>mire van szükséged<<". Megkérdeztem. S ha éhes voltam, ettem; ha álmos, aludtam; ha megszólalt a vekker, káromkodtam és mentem előadásra.

Ahogy így belegondolok furcsa, hogy hogyan is történt az egész: a dolog szépen lassan mentek és én elhaladtam két "stáció" mellett.

Fel sem tűnt az egész, de ahogy az új dolog körül vettek, de a régiek sem hagytak el, szépen lassan új sorrend alakult ki: a Beatles mellé bekerült a Grateful Dead, a Rejtő összest itt-ott Nietzsche tarkítja. Ettől még az otthon otthon maradt, hiába laktam a barátnőmnél is és éreztem otthon magam, csak ritkábban mentem ide, ahogy a Tesz-vesz Város maradt a kedvenc könyvem, de ma mintha nem olvasnám azt mindennap.

Így amikor tavaly rájöttem, hogy mi szeretnék lenni és egy félév után ott hagytam a szabadbölcsészetet, a dolog, már vonzott, hogy, hamarosan új szak új egyetem, és a dolog már csak olyannak tűnt, mint otthon lemenni egy kiló kenyérért a boltba.

Végül be kell látnom ez a "mágikus" tagoltság nem létezik, csak a jelenben élünk, ha a múltat vagy a jövőt akarom, a jelenbe fulladok bele.

Hú, ez jó hosszú lett , bocsi :)

Ha gondolod, írj nyugodtan privátot (akár te is kedves olvasó) szívesen segítek és mesélek :)

Nekem is voltak ilyen félelmeim.A sulit se akartam otthagyni ,féltem a bizonytalantól.

Ez volt az első évem az egyetemen de mondhatni csak jó dolgok történtek itt velem.Csak persze ezt végzősként nem láttam előre így féltem.

De szerintem ez természetes.A bizonytalanság idegesítő és ijesztő.