Lehet, hogy elcsesztem az életemet?

Erről még nem beszéltem senkivel és igazándiból nem bántam meg semmit csak furcsa érzéseim vannak néha...

16 éves voltam amikor összejöttem a barátommal aki már akkor is dolgozott. Hozzáteszem én soha nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni de az egészségügy vonzott és vonz a mai napig is. A helyi középiskolában érettségiztem és most egy haszontalan szakmát tanulok ami nem is tetszik, most fogok végezni. Ő egy másik településen lakik. Érettségi előtt volt róla szó, hogy ki hova megy és én a 40km-re lévő egészségügyi iskolába szerettem volna menni csak nem jelentkeztem, bár lehet fel sem vettek volna. Csak én hülye azért nem jelentkeztem mert akkor a barátommal még ettől is kevesebb tudtunk volna együtt lenni 2 éven keresztül. Így is nehéz nélküle mert egy héten talán egyszer tudunk találkozni de van amikor egyszer sem. Most nyáron szeretnénk összeköltözni csak az a baj, hogy ő semmilyen körülmények között nem akar elköltözni a jelenlegi lakóhelyéről. Még van lehetőségem elmenni abba az egészségügyi suliba csak a barátom ellenkező irányba lakik és tőle már olyan 60km-re van a suli... amit csak úgy tudnék megközelíteni, hogy reggel felülök a buszra, onnan egy másik településen felszállok a vonatra, majd megint buszra. Így valószínűleg minden nap hulla lennék és ezt nem szeretném. Meg ha elvégezném azt a sulit, 60km-es körzetben egy darab kórház sincs. És én kórházban szeretnék dolgozni. A mentőautó is vonz csak sajnos azt nem biztos, hogy lelkileg sokáig bírnám ezért azt inkább kizárnám.

Próbáltam más irányba nézni de egyszerűen csakis egy kórházban tudom elképzelni magam. Nem sztk-ban, háziorvosi rendelőben hanem kórházban. Viszont nem szeretném elhagyni a barátomat sem emiatt és nem akarom, hogy a kapcsolatunk rámenjen. 2 év hosszú idő. Tudom, ha szeretjük egymást akkor kibírjuk... de utána sem szeretnék napi 120km-t utazni.

Mit tegyek? Annyira tanácstalan és kicsit elkeseredett vagyok...