Létezik olyan ember, aki nemcsak a hozzáállása miatt boldog?

Egyébként egyre pozitívabb ember vagyok. Az elmúlt egy év viselt meg, de ha már előtte nem váltam volna pozitívabbá, nem bíetam volna. Vagy akár öngyilkosság, vagy teljes összeomlás, vagy csak szimplán nem ment volna, például feladtam volna az esti iskolát vagy a vezetést, amikben már rengeteg pénzem volt.

Lehet azért gondolsz depressziósnak, amit látok.

Nos, talán csak a nagyszüleim voltak boldogak, már ha én nem voltam túl nagy nyűg idős éveikre. Az álmaik valóra váltak, egymást szerették. Nagy betegség azonban bolt, olyannyira, hogy egyikükhöz biznyos időszakban hetente jött a mentő - mégpedig az én koromban, huszonévesen.

Van családtag, aki 2 gyerekkel, nettó 60-80 ezer körüli keresettel (közmunka) tengődik munkásszállón.

Másik családtag évekig volt munkanélküli, majd pár évig őr, napi 11 órában, betegen se mehetett szabadságra, azt hazudták, be van jelentve a navhoz - de nem volt. Tartós, boldog párkapcsolat semmi, álmai nem valósultak meg, viszont legalább csődbe mentek.

Baráti köröm: munkanélküli vagy takarító, irodai munkások alig vagyunk páran. Testi betegsége közel mindannyiunknak van, reflux többünknek, halláskárosodás stb-stb.

Én monoton, gépies munkát végzek az irodában. Általában 1-5 perces egy műveletsor, figyelem kell, ész nem sok. Legalább nem piszkálnak a főnökök. A csapat nagyon jó volt, de a kezdő csapatból egyre kevesebben vagyunk, a hangulat is romlik.

Nekem mozgással, nem sok üléssel járó munka kellene, némi szabadban léttel. Mondjuk auditálós, méricskélős, ellenőrzős munkák. A piacképtelen diplomámmal esélytelen.

Amúgy a főzés, sütés, kézműveskedés, növénye érdekelnek és imádok szabadban lenni, még nem tökéletesen jó időben is. Konkrétan az se zavar, ha megázok, de 1-2 órát elvagyok mínuszban is, negyven fokban is.

Esélytelen az álommunkám és valószínűleg a vidéki élet is.

Egyébként semmi empátiám nincs jelenleg. Semmi.

Halálos beteget ápoltam, elhunyt, majd magamra maradtam egy háztartással, elintéznivalókkal, elkezdett projektekkel, életem első munkahelyével.

Barátoktól leszólást, türelmetlenséget kaptam vagy szavamba vágva kezdték a saját panaszukat.

Egyszer nem tudtam kisírni magam, egyszer nem.

Úgyhogy enyhe emberundor és nagyfokú empátiahiány van bennem.

Jelenleg csak azért hallgatok meg bárkit, hogy ne momdják, hogy vdak én panaszkodom. Na jó, ha jót mond, azért is, hogy halljak végre valami jót is.

Jelenleg szociopata vagyok, vagy ahogy mondják ezt.

Tehát szakembernek nemcsak kisírni akarom magam, hanem sgítséget abban, hogy a dühöm és az enyhe emberundorom alábbhagyjon.