Van itt olyan aki elvesztette azt akit a világon a legjobban szeretett mert az illető meghalt?

Anyukámat tavaly szeptemberben.

Váratlan volt, agyvérzés.

Még nem dolgoztam fel.

Nem, nem éreztem meg a halálát. De nem is hiszek az ilyesmiben.

Mindenki segít. Mindenkivel tudok róla beszélni. De pszichológushoz is járok.

Normálisan viselkedem. Nem fojtom el az érzelmeimet, nem terelem a figyelmemet. Néha van egy ilyen belső késztetés, hogy most fényképeket kell néznem róla. Akkor is, ha megsirat. El kell gyászolnom.

Sajnos 3 ilyen ember is itt hagyott már engem. De az utolsó ilyen édesapám halála volt szeptemberben. Hirtelen volt a betegségek híre de 2 hónapon belül mind3man belehaltak. Sajnos a teljes leépülésüket végig nézte az egész család. És az utolsó napokban már talán kértük is a jóistent,hogy ne engedje tovább szenvedni őket. A gyász megélése az első két alkalommal (nagyszülők) gyötrelmes volt. Nagyon sokat sírtam ,magamba fordultam és talán egészen most apa elvesztéséig csak átléptem rajta. Most viszont talán az első gyermekem születése felidézett bennem egy mondatot amit nagyonrég mondott egy nő.

NEM ŐT FÉLTED,HANEM MAGADAT. Ez a mondat mind3 hozzátartozóm halála utáni gyászomat elsöpörte. Mert talán most fogtam fel igazán. Egy szerettünk halála akár tragikus hirtelenséggel jön akár hosszú szenvedés végkimenetele azért visem meg minket,mert attól félünk mi lesz velünk. Önzőségnek hangzik de így igaz.Mert neki igazából már mind1. Ami megtörtént már nem tudjuk visszacsinálni. De az életünk megy tovább és amíg a múlt fájdalmán kesereg valaki addig nem veszi észre a jövő szépségét...