Miért van az hogy az eredmények miután az ember elérte őket nem is tűnnek olyan nagy dolognak mint előtte?

Ajánlok figyelmedbe egy filmet, ami pont erről szól, és az előttem szóló véleményét is igazolja. "A békés harcos útja"

Nézdd meg, érdemes!

Mielőtt megcsináltad, kérdéses volt, hogy menni fog e és képes vagy rá. Volt előtted egy kihívás. Miután megcsináltad, eltűnt a kihívás és rájöttél, hogy megtudod csinálni.

Oké, én nem országos bajnokság szintjén, de hasonló helyzetben vagyok. Előző félévben elakartam érni az ösztöndíjat, sikerült. Másnap már nem is érdekelt különösebben. Idén még egyetemen vagyok, tudom, hogy megtudom csinálni a jó átlagot, de egyszerűen nem érdekel. Egyszer már megcsináltam, többször nincs kihívás benne.

Szerintem, egyrészt próbálj meg mindig új kihívásokat keresni, mert tudsz küzdeni értük. Másrészt, tanulj meg úgy lazulni, hogy nem csinálsz semmit. Kiülsz a teraszra és ennyi. Lehet, hogy ez is segítene.

Hehehe, csak nem egy felébredt germán? ;) Na, eggyel több ember, aki elkezdte kapiskálni, hogy a folyamat a lényeg és nem kifejezetten a cél mint olyan. :)

Én speciel sose értettem, mire ez a célmánia. Céltudatosnak persze annyiból olykor érdemes lenni, hogy ha rákényszerül valamire az ember, vagy amikor apró, érdekes célokat talál magának az ember, de hogy lényegi szinten mire fel a cél-mániája egyeseknek, az számomra máig megfejthetetlen.

Kicsi koromban se voltam cél-mániás. Ellenben -jó értelemben- folyton kísérletező ember vagyok, kicsi korom óta. A sablonok sose érdekeltek és az se igazán, hogy mástól kérjem ki a "tutit". Szívesen meghallgatom az értelmes embereket, de ez se célom; ha úgy adódik, el akarja mondani, meghallgatom, ha egyéb akadálya nincs.

Önállóan gondolkodó vagyok, ami alapvetően kialakult nálam olyan 10-13 éves koromra, bár kisgyermekként is eléggé sajátos voltam.