Mennyi idő mire kihal az emberből az az érzés, hogy egyedül van! A magány érzése. Mikor jön el az, hogy már egyáltalán nem vágyunk társra? Eljön egyáltalán? - vagy mindig kísérteni fog?

Az ember sosincs egyedül, mindig van legalább saját magával :)

Szóval a gondolkodásod van rosszul beállítva.

Azaz nyilván van társaság-párkapcsolat iránti szükségleted, de nem vagy a tudás birtokában, amivel ennek kielégítését el tudnád halasztani. És amíg a halasztás folyik, addig pl önfejlesztésben mindent meg kell tenned, hogy képes legyél hasznos társaságra lelni (azaz kommunikáció-önismeret-önbizalomban kell fejlődni pl.)

Amúgy ha valaki teljesen magányba kerül (tipikus lakatlan szigeten túlélős sztori), akkor a társaság iránti szükséglet hamar eltűnik. (olvastam erről cikket, de nem tudom pontosan, hogy hetek, hónap(ok)?)

Te viszont mindig érintkezel emberekkel, ezért nem kerülsz bele ebbe az ösztönös állapotba, nem kell küzdened az életedért. Szóval amíg nem vagy képes az érzéseid-szükségleteidet kezelni-megérteni, addig mindig kísérteni fognak a kielégítetlen vágyak-szükségletek.

:)

Az attól függ, hogy alapvetően milyen beállítottságú ember vagy.

Aki nagyon szociális ember, az mindig is vágyni fog társaságra, soha nem fogja úgy érezni, hogy nincs rá szüksége.

Aki viszont kevésbé/minimális szociális ember, annak alapjáraton se nagyon hiányzik a társaság, tehát könnyen megszokja a magányt.

Egyéngondolkodásától függ.

Csak rajtad áll.

Ne akard kiölni, csak ne kényszeresen akard, szimplán vágyd.

Kicsit úgy tudom elképzelni, ahogy Dr. Bubó mondja: "A kis baj akkor válik jelentéktelenné, ha egy nagyobbat is sikerül a beteggel beszereztetni."

Nálam az alkotás öröme ez a "nagyobb baj". Én mindig is szerettem egyedül lenni, soha nem vágytam társra. Nekem fontos a nyugodt egyedüllét, a csendes elmélkedést és alkotást biztosító légkör. Vannak barátaim (többnyire szintén alkotó szelleműek), de egy állandó társ akadályozna benne.

A 3-st hiába lepontoztátok, nagyon jókat ír.

Jó fél éve teljesen összetörtem, mert vége mert egy párkapcsolatomnak.

Hónapokaig kínlódtam és még most sem vagyok 100%-os,de próbálom fejleszteni magam. Pszichológiai könyvet olvasok, ami önbizalom növelésről, önismeretről stb. szól,és segít. Egyelőre leginkább addig míg olvasom,ill utána egy kicsit.

Ha elveszítettük valakit, azt meg kell gyászolnunk, fel kell dolgoznunk, és önbizalommal, önismeretéi tel tele kell tovább indulnunk.

Saját élményt tudok elmondani:

Alapból nincs és nem is volt sose senkim. Azonban voltak szituk (2005-2006-ban), amikor úgy éreztem, hogy X, Y milyen szuper, és hátha mégis valamikor össze tudok jönni valakivel, milyen jó lenne. Tehát volt egy reményteli időszak, de a végén nem lett semmi.

Most (2012 óta) a munkámból adódóan emberekkel foglalkozom, és egyre jobban távolodom az emberi érzésektől. Tehát úm. kihalt belőlem az érzelem, csak úgy vagyok. Talán kiégtem? Kitudja? Minden esetre már nem vágyom társra.