Elegem van! Mit tegyek? Kiborultam a semmitől.

(Az adminokat megkérem, ne töröljék a kérdésemet, mivel "amit máshol nem merek, itt megkérdezhetem" és ez pont egy ilyen dolog.)

Sziasztok! Mit tegyek?

Nem tudom magam rávenni a tanulásra, egyszerűen... nem megy. Kamasz vagyok, persze mindenkinek nehéz, én sem értem mire ez a hiszti, de egyszerűen elegem van, tanév eleje... na jó, már jó rég óta nem tudok leülni tanulni és ez idén meg is látszik a jegyeimen. TUDOM, hogy kéne, TUDOM, hogy mi akarok elérni és azt is tudom, hogy ahhoz nagyon sokat, rengeteget kéne tanulnom. De kételkedem benne, hogy a célom helytálló, hiszen hogyan tudnék példát mutatni másoknak a jövőben, hogyha már most ennyire borzalmas vagyok?

Nem megy. Leülök és elfecsérlem az időmet, egyszerűen akármivel, de még a hobbimat (írás) sem tudom rendesen csinálni, egyszerűen azt is abbahagyom, ha ketten írunk valamit, akkor nem tudom megcsinálni a részemet, minden. Egyedül animációs sorozatot nézni vagyok képes, mert az kiragad a valóságból, pedig semmi bajom! Egészben van a családom, nincs komoly betegségem, a gerincferdülésem se vészes, van pár barátom is, tehát semmi bajom nem lehet! De vannak dolgok, amiket még leírni sem merek, mert bár pozitívak, tudom, hogy sokan elkezdenétek azt támadni. Nagyon rossz személyiség vagyok! De valamiért mégis mindenki jó embernek lát. Pedig TÉNYLEG nincs nálam szörnyűbb, undok vagyok, türelmetlen, hirtelenharagú, hisztis, forrófejű és iszonyat lusta, meg még ráadásul elég önző és énközpontú is, csak nézzétek meg ezt a kisregényt amit ide írtam, és ez még csak talán a közepe lehet.

Mit tegyek, hogy álljak le? Nagyon rá tudok függni akármire ami elvonhatja a figyelmem a fontos dolgoktól, legyen animációs sorozat, játék vagy zene. Aztán ha elhal az érdeklődés, mindig jön valami új! Volt már valaki ilyen helyzetben? Tudom, hogy sokan tutira már most utáltok, mert mit nyavalygok itt amíg nem fázok meg van mit ennem meg nem utál kivétel nélkül mindenki és van családom, és ezt tudom is. Akkor mégis mi bajom van?

Teljesen magamtól keveredtem ebbe bele és nem tudom hogyan és nem tudok kimászni se belőle. Mindent próbáltam tényleg, gyóntam is, beszéltem is egy kedves rokonommal aki tanult pszichológiát (igaz, másról, de kicsit segített asszem). Rossz barát is vagyok ráadásul.

Ezelől a rossz érzés elől menekülök a vackok közé, amik után persze még rosszabbul érzem magam, hogy megint elfecséreltem a napomat. Mindig megígérem este, hohy holnap változtatok meg sokszor reggel is, de nem megy. Nem tudom, miért. Miért vagyok ennyire életképtelen?

Állandóan csak a történeteimre gondolok, vagy arra, hogy de megölelném xy-t vagy hogy xy tetszik-e vagy csak barátom-e (mivel azonos nemű), meg hogy mit teszek a jövőben (amikor mindig rájövök, hogy lehetetlen), meghogy de jó lenne ha ezt meg azt a lehetetlen dolgot tudnám, vagy hogy de jó lenne ha így vérezhetnék, vagy hogy egy késszúrással kiszabadulna a szorító érzés a mellkasomból (persze eszem ágában sincs megtenni ilyet, élni akarok amúgyis, meg hát komoly bajok nélkül nincs is jogom bántani magam). Mondjuk most sikeresen kapartam egy kis, kábé háromszor egy centis sebet a mellkasomra, ami fáj is, de ez nem olyan. Most mondjátok meg, nem vagyok mentálisan beteg?

Tudom, hogy kihagytam valamit... Ja, és persze eamiatt sokáig is fent vagyok, alig alszok, pedig nagyon akarok. Nem is érdemlem meg, hogy ilyen jó életem legyen, de ha már az van, akkor minimum jó dolgokat kéne véghezvinnem, nem?

A tervem az, hogyha felnőtt leszek, segítek másokon... szegény gyerekeken, éhező gyerekeken, tanítok embereket meg iskolákban besegítek minden módon és egy csomó mindenkit elindítok az életének útján. De ugye, hogy én erre nem vagyok alkalmas?

Mit javasoltok, mit tegyek, hogy kikerüljek ebből? A sulipszichológus nem szimpatikus, szerintem nem is kedvelne de legalább nem értené meg teljesen mert nem tudom jól kifejezni magam minden helyzetben. (meg amúgy se feltétlen lenne jogom felkeresni, hogyha sokszor a depressziósok meg mindenféle KOMOLY és valódi bajjal rendelkező emberek sem kereshetik fel, vagy hát pont ők igen, mert nekik jár a segítség, a semmire most minek?) Volt már valaki hasonló helyzetben?

Kérlek ne hordjatok nagyon le, így is mindent magamra veszek, persze megérdemlem, de kérlek!

(tizenhat éves lány vagyok, ha számít)