Mihez kéne kezdenem? Lehet ebből kiutat találni? Hosszú leírás.

Egyetemista vagyok, elsőéves. Valójában sose akartam egyetemre menni, dolgozni akartam, bár nem tudom mit... Ott akarom hagyni mert nem nekem való, de mihez kezdjek, hogy jobban megértsétek leírok egy kis élettörténetet röviden. Egyedül voltam, nem volt testvérem, barátaim, családom se. Mivel nem volt senkim így "titokban" tárgyakat ruháztam fel személyiséggel, akár egy tollhoz vagy CD-hez is tudtam beszélni. Mikor bekerültem elsőbe "anyám" a munkája miatt a nagyanyámhoz rakott "megörzésre", persze el tudta volna intézni úgy a dolgokat hogy jó legyen, de igy könnyeb volt neki. Nagyanyám egy viszonylag engedékeny de egy nagyon kétszínű alak volt, és néha anyámhoz hasonlóan agresszív is. 1 hónapból 3 hetet ott töltöttem közel 6 éven keresztül. Itthon folyton csak tanulnom kellett, ha kaptam egy rossz jegyet (4-es) akkor megtiltotta minden szórakozásomat, de eleinte megvert. Igy ment nyolcadikig amikor egyszer elegem lett és mikor pont megütni készült én pofoztam fel. Persze rögtön futott apámhoz aki persze az ó pártját fogta. Apám se törődött velem sose. Amikor hazaértem és otthon volt mindig oda hívott magához, megkérdezte milyen napom van. De ennyi, mondhattam bármit csak a monitort nézte. Nem érdekelte igazán, beszélgetni se beszélt hozzám. Ha elindultam a szobámba megkérdezte hova megyek, ő beszélgetni szeretne persze egy szót se szólt soha. Amivel elhalmoztak azok dolgok voltak amiket sose kértem, így akarták volna bizonyítani maguknak hogy ők mindent megtettek értem. Még egy kocsit is vettek (de minek?? sose kértem még hasonlót se, egy tábla csokoládét nem mertem sose kérni, persze később ezt is felhasználták hogy miylen hálátlan vagyok) A középiskolám megint rossz volt. Olyan helyre mentem ahova nem akartam valójában, csak ők kényszerítettek rá úgymond, régebben. Itt sem találtam "barátokat". Felvettek az egyetemre, sokan azt mondták milyen buli, legszebb évek stb. Mindig is tudtam, hogy ez a legnagyobb hazugság. Most megtapasztalom milyen "nagyszerű" dolog is ez. Tanulnék, de már nem tudok, belefáradtam, gyenge vagyok hozzá. Nincs semmim, egy normális emberi kapcsolatom se. Mindig is arra vágytam, hogy nekem is legyen egy párom aki törődik velem, próbáltam is tenni érte de ehhez is gyenge voltam, és jól tudom ez csak is az én hibám. Esténként néha kimegyek a városokba és nézem a fényeket, sokszor látok együtt párokat is, ilyenkor nagyon tud fájni ez az érzés, hogy egyedül vagyok. Mit tegyek? Utálom ezt a várost, országot, magamat, a "családomnak" nevezett valamit. Elmenjek innen? Menjek albérletbe helyezkedjek el egy gyárban és kész? Nem is tudom igazán, hogy élni szeretnék-e. Már semmim sincs, az álmaimról is le kellet, hogy mondjak, van ennek így tovább értelme?