Van közöttetek olyan, aki úgy érzi, hogy neki nem is kellett volna tulajdonképpen megszületnie?

Néha voltam ilyen véleményen.

Te miért érzed így?

Igen, én minden nap így érzek. Anyám elég idősen esett teherbe anno, szinte már nem is számítottak rá a szüleim. Nem tervezett gyerek voltam, ennek hangot is adtak és éreztették is nem is egyszer. Anyám és apám tulajdonképpen öreg korukra csak összeálltak, mint a lovak az istállóban. Lehet, hogy úgy fogantam meg, hogy anyám éppen f'szra volt éhes, apám többet ihatott a kelleténél és belerázta a f'szát anyámba. Semmi öröme nem volt egyiknek szüleimnek se abban, hogy ott vagyok, anyám végül depressziós lett, nyugtatókat szedett, valószínű ez amortizálta le az idegrendszerét és a veséjét úgy, hogy végül belehalt, de sok más betegséget is kezdtek megállapítani nála, mondhatni meghalt és még más baja is volt. Apám egy darabig masszívan alkoholizált, mostanság már keveset iszik, de még így is undorító tud lenni a türhő parasztja. Nem bírt sose elviselni engem, nem bírta elviselni a saját elcseszett kölykét. Volt már olyan pillanatom is, hogy az öngyilkosság fordult meg a fejemben, de nem volt erőm megtenni. Napjainkban sincs motivációm szinte semmire, arra se motivál semmi, hogy reggel felkeljek, ugyanis nincs miért, nincs kiért, nincs egyetlen barátom se, nem kellek senkinek semmilyen formában se. Nem is igazán értek semmihez, nem vagyok képes semmire. Egy valóságos evolúciós zsákutca vagyok.

összességében így érzem, bár mostanában valahogy háttérbe szorult ez az érzés.

Jelen. Mindenben sikertelen vagyok. Ennyi véletlen nem létezik...meg akarom ölni magam néha, de valami mégis visszatart.

Én, de ha már megtörtént, igyekszem kihozni belőle a legjobbat. :'D

Én minden percben ezt érzem, alig bírom elfedni a külvilág elől. 22f

Csak néha.

Jelen. Minden tekintetben selejt vagyok.