Az létezik, hogy engem nem lehet szeretni?

Annyira akartam, hogy valakinek én legyek a mindene. Azt gondoltam, miért ne lehetne? Hiszen azoknak, akiknek van párjuk, mind olyanok mint én..., én is ugyan olyan ember vagyok, mint ők, egy földön élünk, ugyan azt a levegőt szívjuk és vannak érzéseink, vágyaink is. De muszáj volt belátnom, hogy tévedek. Ha olyan vagyok, mint ők, akkor engem miért nem szeret senki? Itt valami tévedés történt. Hiszen én soha nem leszek olyan jó, mint ők. Én csak egy szánalmas nyomigyerek vagyok, akinek soha nem lesz senkije és egyedül fog megdögleni. Még beszélni sem tudok másokkal. Bánt, ha nem foglalkoznak velem, de az ellenkezője is idegesít, mert nem tudok csak úgy beszélni senkivel. Mit is várhatnék pont én? Egy ilyen nyomorult meg sem érdemli, hogy bárkije is legyen. Mi jár nekem? Hiszen soha nem voltam jó senkivel és most, amikor már szeretnék az lenni nem lehet. Ugyan, hogy is gondolhattam, hogy engem is lehet szeretni? Mert majd biztos egy ilyen ronda, esetlen, unalmas, félős nyomigyereknek lesz barátnője, vagy akár csak egy barátja is, nem? Esélytelen. Régebben még próbáltam elhinni, hogy majd talán később nem leszek ilyen egyedül, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Csapásra búra ujjak jönnek, megszámolni sem tudnám, hogy mennyit szenvedtem, de titkolom. Néha próbálok kicsit vidámabbnak tűnni, de biztos nem sikerül, mások is látják, hogy boldogtalan ember vagyok. Megis értem őket, rám soha nem lehet számítani. Ha megígérek valamit, legtöbbször ugysem csinálom meg, mert nagyon sok mindentől félek. Néha, amikor sétálok az utcán, még az embetektől is. Szünetekben is mindig, amikor első nap kell mennem az iskolába, annyira félek, hogy a szívem már olyan gyorsan ver..., csak azon csodálkozom, hogy eddig még nem ájultam el. De így biztossan nem lesz senkim. Az az érdekes, hogy azért lettem ilyen, mert nem szerettek és azért nem fog soha senki szeretni, mert ilyen lettem.