Gyűlölöm a jelenlegi életemet, egyszerűen mindennel elégedetlen vagyok. Hogyan tudnék mindenen változtatni?

Örülök, hogy egyesnek ez ilyen könnyen ment.

Bár elképzelhető, hogy nincsenek mélyen szántó gondolatai és akkor sokkal könnyebb "boldogan élni".

Ez azért nem ilyen sablonos, mindenkinek más lapokat osztottak és némelyikkel egészen lehangoló ám játszani!

Főleg, ha a játszma bonyolult és sok évig tart!

Kedves kérdező, remélem neked sikerül végleg kilábalni ebből, de nekem nagyon azt mutatja a tapasztalat, hogy aki ilyen típus, az ilyen is marad.

A felszínesebb emberek ezt egyszerűen pesszimistának, örök elégedetlennek, negatívnak mondják.

Én pedig - magamat is ide sorolom - inkább használnám a következő szavakat: miérteket kereső, maximalizmusra törekvő, nem elégszik meg a szürke hétköznapokkal, nem tud napirendre térni az emberi butaság mértékén, stb.

Hogyan lehet ebből kimászni?

Felszínessé válik, aki addig nem volt az.

Szerintem ez lehetetlen.

Utolsó: Ez hogyan megy akkor is, ha a környezeten nem tudsz változtatni, mert egyszerűen nem teheted meg? Családodat elhagyod? Mert ha ott van a kiváltó tényező és magadra erőltetsz egy mosolygós viselkedést, abból még nagyobb baj lehet pl. skizofrén tünetek.

Becsaphatod az agyadat, ebben én is hiszek, de amikor erre úgymond rájön az agyad, akkor még nagyobb depressziót produkál.

"A felszínesebb emberek ezt egyszerűen pesszimistának, örök elégedetlennek, negatívnak mondják. "

Mi az, hogy felszínesebb emberek? Hogyha valakinek pl. egy felszínes véleménye van egy olyan emberről, akit nem ismer(pl. egy anonim oldalon), és nem fejezi ki túl meggyőzően a drámai problémáját, attól nem lesz felszín-ember, mert

1.) olyan emberekről, akiket jobban kiismerek, mélyebb véleményem van

2.) az olyan embereket, akik a pesszimizmusukban nem tudják kifejezni a szörnyű bajaikat, amitől gyűlölnék az életet,

akkor normális, hogy a hangulatromboló viszonyulásukat nem fogom megérteni.

Nem mindenki olyan, hogy örökösen gyűlölje az életét. Pl. nekem vannak napi-órai-percnyi szinten történő kedv változásaim, amikor szeretem vagy épp utálom az életem.

A magam részéről azt tartom normálisnak, hogyha valaki a maga nézőpontjából legalább érthetően, és konkrétan megtudja fogalmazni a bajait, illetve a homályos gyűlöletet>> különböző konkrét problémákká írni, és azokat lassan feldolgozni, megoldani.

A "mindennel elégedetlenség" céltalan, nekem jó ha valaki (hogyha képtelen is elérni a vágyait) legalább tudatos ember lévén megtudja fogalmazni, hogy mi nem tetszik neki, és akkor már máris tud KONCENTRÁLNI egy problémára, amire máris van rálátása, ötletei, hogy hogyan is lehetne megoldani. Még ha nem is sikerül ez, mert nem mindenki szerencsés, akkor is jobb a hozzáállás.

Hogyha én most nagyon őszintén meg kellene fogalmaznom sötét pillanataimban, hogy mi bajom? És azt mondanám, hogy drámaian az egész földkerekséggel, vagy emberi létezéssel bajom van, vagy olyan titkos vágyaim lennének, hogy mindenkinek helyettem kéne megoldania az én problémáim, vagy más életbe akartam születni, akkor mi van? Így reális vagyok? Jogom van elvárni, hogy mások oldják meg a bajaimat, miközben én senkivel sem törődök? Vagy nyafoghatok a semmiért, és kínozhatok másokat, akik nem értik, mi bajom, és nem ártottak semmit? Jogom van az egész életemen nyavalyogni, ha egész életemben azt sem tudtam igazán, hogy mit akarok, és csak utólag "ébredek fel", hogy "jaj, miért nem születtem máshova". Ezen bárki nyafoghatna, ha egy kis probléma éri, mégsem teszik nagyon sokan, hanem a maguk módján kezelik az életüket.

"miérteket kereső, maximalizmusra törekvő, nem elégszik meg a szürke hétköznapokkal, nem tud napirendre térni az emberi butaság mértékén, "

Én nem láttam igazán maximalista, ambíciós embereket, akiknek az lett volna a lényegük, hogy gyűlöljék magukat.

Feltételezem, hogy vannak olyan különbözőségek a sok maximalista ember között, hogy jól áll azoknak, akik képesek rá, hogy elérjék a céljukat, akkor azok végtelenül büszkék, motiváltak, elégedettek. Viszont elégedetlen, akinek az ambíciója csak annyit tölt ki, hogy nagyokat álmodozik ábrándozik, és talán be is képzeli magáról, hogy el tudja érni, belerögösödött a tudatába, hogy az neki járna, mégsem sikerül és ezért boldogtalan. Nagy különbség van, a puszta maximalista célkitűzésektől nem mindenki öngyűlölő, van aki épp ellenkező esetben önimádó.

Ismerek olyan elégedetlen embereket, akik valamilyen helyzetben az alapokkal sincsenek tisztában, sok mindent nem tudnak, mégis a "legjobbak" akarnak lenni. Olyankor nem ártana egyáltalán türelmesnek lenni, nem pedig tudatlanul kapkodni a semmibe, mint aki megrögzötten elhiszi, hogy minden jár neki a semmiért.