Mit tegyek? Kezdem feladni ezt az egészet.

Májusban töltöm a 15. Hangulatingadozásaim vannak,már az iskolapszichológus is észrevette,de soha nem megyek el hozzá,mert félek és csak balhé lenne az iskolában belőle. Sokan arra fogják a hangulatingadozásaimat, hogy felvételi időszak van és csak hirtelen sok stressz ért. De már lassan 5 éve küszködök azzal , hogy egyik pillanatban nyugodt vagyok és a másikban már zokogok és akár hisztérikus állapotba kerülök,mindezt akár az óra közepén. Itthon sincs minden rendben,a bátyámmal és az anyámmal élek , apukám külföldön dolgozik és jó esetben kéthetente hazalátogat. Régebben is keveset volt itthon , így főleg az anyám nevelt,pontosabban mindent csinált csak azt nem amit nevelésnek nevezünk. Mindig is a bátyám volt a jó és csodagyerek , de ő is kapott , ha úgy volt. Viszont én alig-alig kaptam rendes kisgyerekkori emlékeket,ahányszor visszagondolok csak olyan emlékképek ugranak fel , ahol kiabálnak velem,vagy éppen felpofoznak vagy megrángatnak vagy megtépnek , mert nem rendesen az ő elképzelései szerint raktam rendet, mert például az "a" tárgyat nem az "a" hanem a "b" polcra raktam.Ezek a dolgok végigkísérték az eddigi életemet. Nem mintha most is máshogy élnék vele egy légtérben. Aztán alsóban megkaptam ugyanezeket,csak egy tanártól, így negyedikes odáig süllyedtem , hogy egyre jobban vonzott a halál. Amikor felsőbe léptem egyre többet voltam iskolába a versenyek és a foglalkozások miatt, ezzel egyre kevesebb időt töltve itthon. Így viszont hosszú távra minden rosszabb lett. Ha este elmaradt egy-egy kisebb veszekedés , egy nagyobb fogadott reggel így már lépten - nyomon bőgve léptem be majdnem minden nap az iskolába.

Az elmúlt egy hónapba mondhatni minden rendben volt, velem nem foglalkozott annyira, a bátyámmal volt elfoglalva és ez nekem nagyon jót tett. Aztán , mint kiderült reménykedett , hogy nem fognak felvenni arra a szakra , ami álmaim nyelvi szakja lenne, de felvettek méghozzá első helyen állok a listán. Hatalmas vita keletkezett ebből,és ismét elkapott ez a roham, és a testvérem mondta anyámnak , hogy ezzel el kellene menni egy pszichológushoz, mert ez nem normális(Tavaly volt egy kisebb öngyilkossági kísérletem,de nem volt valójában olyan veszélyes,hogy bele tudtam volna halni) És anyám közölte, hogy ő nem fog abba időt ölni , hogy pátyolgassa a lelkem, mert nagylány vagyok. Nemtudom , már mit tegyek. Utálom az anyámat és azt, hogy ezt az életet kell élnem,miközben körülöttem mindenkinek aranyélete van. Nem tudom elfogadni, hogy így kell élnem és utálom a sírógörcsimet,utálom , hogy félek az anyámtól , egyszerűen utálom , hogy egyik pillanatban minden jó, majd hirtelen elcsesződik az egész....Szerintetek mit tegyek?