Rájöttem, hogy mindent csak azért csináltam eddig, hogy mások szemében többnek tűnjek, mit tehetnék, ha még mindig nem tudom, mit akarok? 19F

Végiggondoltam mindent, amit eddig tettem, semmit sem azért kezdtem el csinálni, hogy magamnak örömet okozzak, hanem azért, hogy másoknak megfeleljek és többre tartsanak. Igazából lehet, hogy tudat alatt az okozott volna örömet, ha kaptam volna a visszaigazolásokat arról, hogy megfelelek és, hogy többre tartanak, de ezt soha nem kaptam, csak nagyon ritkán, mert az emberek nem akarnak feljebb emelni annál, mint ahol ők vannak, max lehúzni onnan.

Elkezdtem edzeni. Magamnak és másoknak is azt az indokot mondtam, ha kérdezték, hogy magamért edzek, hogy egészségesebb legyek és egészséges külsőm legyen. Feleslegesen áltattam magam, mindig is azért edzettem, hogy figyeljenek rám a lányok, hogy jobban tiszteljenek mások. Ez egy szinten be is jött, de aztán már csak erőlködés lett az egész, mert nem azért csinálom, mert élvezem, hanem mert így felelek meg másoknak. Egy kicsit szeretem is azért, szeretem, mikor fejlődök, de ez nagyon kemény munka és rengeteg idő. A tudat alatti, igazi célom be is jött, jöttek a lányok, olyanok, akik addig rám sem bagóztak. De éreztem, hogy nem én kellek nekik igazából. Ha vékony, skinnyfat típusú srác nem kellett nekik a személyisége miatt, akkor az izmosabb, most hogy-hogy megtetszett? Tehát az egész nem hozott annyi örömet, mint amennyit belefektettem és a havi 30-40.000 forint kajára pedig szépen elúszott, mert ugye elegendő fehérje/szénhidrát/zsír kell és elég edzés.

Azért jelentkeztem egyetemre mérnöknek, mert anyám is vezetőpozícióba van, diplomával és főiskolára és egyetemre is járt, így elvárta, hogy én is menjek. A gimis osztályból 30 emberből 25 jelentkezett különböző egyetemekre/főiskolára, kiröhögték azokat, akik OKJ-ra mentek vagy valamilyen szakmát tanulnak most. Szóval ez volt a célszerű, fel is vettek, most mérnöknek tanulok, közben lett munkám is, így semmi időm sincs, mert vagy meló vagy suli. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyi pénzt fogok kapni, mint most. Régen folyton azon törtem a fejem, hogy pénzt csináljak, mindig idegesített, hogy nincs pénzem, folyton költöttem volna, most pedig van és nem érdekel. Szépen elfolyik magántanárra és a gyúróskajára, a többit pedig félreteszem, meg, ha kell suliba valami, akkor kifizetem.

Amit élveztem az eddigi életemben, az az, hogy a gépemen játszottam akár online, akár egyedül. De mára a suli és meló mellett nincs időm, ezért szépen ez is elenyészett. Megélni ebből nem fogok és semmi produktívat nem teszek azzal, hogy játszok, max a saját és mások idejét ütöm el vele. Szóval ez sem tud úgy szórakoztatni, mint régen, mikor ebbe nem gondoltam bele.

Amit még évek óta szeretnék, az az, hogy legyen egy normális barátnőm. Gimiben, mikor még faluban éltem, minden nap 5-kor keltem, 4-re értem haza, örültem, ha tudtam egy kicsit tanulni és gépezni volt, hogy kondizgattam is, hiába nem volt időm. De közben mindig is szerettem volna egy olyan barátnőt, aki tetszik is és jólelkű, lehet vele beszélgetni, nem az a facebookribi és szeret. Elkezdtem járni bulizni 18 évesen, hülyén azzal a tudattal, hogy majd buliban ez meglesz. Aha. Jöttek is a csajok, sikerült táncolnom rengeteggel, 6-al smárolni, 1-el külön találkozni és vele össze is jöttem. 1 hónap lelkiterror lett az egészből. Nagyon szerettem volna már barátnőt, de vele csak az érzelmi zsarolás ment végig, nem akartam ott hagyni, mert ő állandóan mondta, hogy szeret, de semmit nem tett a kapcsolatba és miután összejöttünk, szépen kimutatta a foga fehérjét. Aztán végetvetettem az egésznek. Ő ezután szépen összejött 2 haverommal is.

Ma már tudom, hogy bulikban soha nem fogom megtalálni az igazit, ez biztos. Mivel mérnöknek tanulok, így a mi karunkon van vagy 4 lány, szóval ott sem igazán lehetséges. Máshova nincs időm járni suliidőben, hogy ismerkedjek, meg ugye nem is tudok. Srácokkal felszabadultan beszélgetek, van közös hang, de lányokkal tapasztalatlan vagyok és nem tudom, hogy mit szabad mondani és meddig lehet elmenni.

A másik dolog. Ha egy számomra vonzó lánnyal beszélgetek, akkor nem érzem magam vonzónak, mivel a koromhoz képest fiatalos az arcom, így főleg. Nincs baj a külsőmmel, de én nem szeretem magam, szinte utálom. Nem tudom elfogadni, hogy nem férfiasodom úgy, mint a kortársaim. Fél év és 20 vagyok, de 16-nak néznek, jobbik esetben 17-nek. És nem előny, nem, nem előny. Nem kell megmagyarázni, hogy ez milyen jó, mert ez egy átok, ha más is szeretne felnőttként gyereknek hatni, azt sajnálom.

Nem tudom, még mit írhatnék. Egyszerűen semmilyen dolog nem hoz huzamosabb ideig örömet az életembe, ha hoz is, akkor később rájövök, hogy az egész csak egy felületesség, azzal a céllal, hogy másoknak megfeleljek, miután erre ráeszmélek csak bedepizek és megint nem érdekel semmi, csinálom a monoton hétköznapokat és azt, amit elvárnak az iskolában és melóhelyen. Nem tudom, hogy mi értelme van élnem, vegetálok, valódik örömöm sosincs.

Tudom, hogy jobb lesz pár nap múlva, mert megint beleszürkülök a hétköznapokba és elterelik a gondolataimat erről, hogy ez az igazság, amit most ide leírtam egytől-egyig.

Mellesleg félárva vagyok, édesapám meghalt rákban 13 éves koromban. Anyával és húgommal élek, máramennyire ők itthon vannak, mert húgom kolis, anya pedig 5-6-ig dolgozik, hazaér és folytatja, csak itthon. Néha eldurvul a kapcsolatunk, de általában eléldegélünk.

Jó embernek sem mondanám magam. Nem vagyok jó ember. A szándékaim azok, de ez nem ér semmit, ha ennek ellenére is rengeteget hibázok, néha tudatosan. Nem hiszem, hogy az fog jóemberré tenni, ha odaadok havi 2-3 ezret csöveseknek. Mert nem érzem jobbnak magam.

A csúcspont pedig az, hogy szűz vagyok. Ezt is bizonygattam magamnak, hogy majd, ha eljön az idő, meg, ha majd jön egy olyan lány, akivel szeretjük egymást.. Aha. Igen. Valószínűleg. Lassan 20 évesen, ha összejövök valakivel, biztos, hogy egy idiótának fog tekinteni emiatt. Habár.. Ha jól belegondolok nem fog mellélőni sokkal. Meg erre úgyis kevés az esély.

Nem sajnáltatom magam, ez a keserű igazság. Szánalmas, méltatlan alaknak tartom most magam, aki nem szereti saját magát és senki mást sem.

Lehet savazni nyugodtan, ennél lejjebb úgysem lehet már.

Annak, aki elolvasta, köszönöm, hogy kitartott, ha pedig még méltat is arra, hogy írjon pár sort, tényleg köszönöm.