Nem bírom már hogy nem beszélhetek soha senkivel, és itthon is én vagyok mindig a sz*r. Van bármi értelme élni így?

Senkinek nem beszélhetem ki a gondjaimat, egyáltalán nem folytathatok normális kommunikációt senkivel. Egyszerűen mintha hiányozna az agyamból valami ami képessé tesz a kommunikációra. Ha nekiállok valakivel beszélgetni az a másik számára elég hamar kellemetlen lesz és sz*rba se néz.

Mi a franc értelme van így élni? Sokminden nyomja a lelkemet, sok megbeszélni valóm is lenne valakivel ami nem nyavajgás, de nincs senki.

Itthon meg nem telik el hét úgy, hogy ne legyek leb*szva valamiért.