Hogyan menjek tovább?

Az életem katasztrofális. :)

17 éves lány vagyok, egy jó hírű, nagy múltú gimnázium falai között és jövőre itt az érettségi.

Nyelvvizsgám már van, a tanulmányaim jól alakulnak, de...

Orvosira szeretnék menni. Mindenképp. Duplázni fogok, most úgy állnak a dolgok. (Mert bár azt mondtam, jól alakulnak a tanulmányaim; ez a matekra nem igaz :/ ;) )

Félek tőle, sőt, rettegek. Emelt biosz, emelt kémia...

Nade!

Az édesanyámnak nincs rám sok pénze. Minden magamra fordítandó pénzt nekem kell megkeresnem. És ugye, hogy máshogy keresnék meg 90.000 körüli összeget havonta, ha nem a testemmel?

Igen, ítéljetek el, de nekem ez jutott. Most kaptam egy ajánlatot, nem tudom mennyire komoly, egy rendes, külföldre is vonatkozó munkáról, ilyen témában. (Illetve rúdtánc, partik stb.) Nagyszerűen hangzik, megérné, a pénz miatt, de... ha azt akarom, felvegyenek, nyáron NAGYON SOKAT kellene TANULNOM, nem külföldre járnom...

De ha maradok, tanulok stb., nem tudom miből fizetni a kiadásokat, nem lesz mit ennem, nem lesz miből számlákat fizetni (mert azokba is fizetnem kell, hogy anyum kijöjjön a fizetéséből), nem mehetek edzésre (az az életem...) , nem lesz pénzem bérletre, amivel a barátomat láthatnám... Na igen. A barátom... A sokadik csalódás lesz, kezdem úgy érezni. És közben, miközben ez a munkám... tudni kell, hogy őt szeretem. És mikor összejöttünk, megbeszéltük, mert ő is ilyeneket dolgozott, és megeggyeztünk, hogy abbahagyjuk, de neki van más munkája, támogatják is, engem meg nem. Nem akarok neki se hazudni... De mi legyen így a munkával?? És van még valami: nem érzek semmit. Szerettem valakit a mostani barátom előtt, de mikor elmondtam neki, hogy SEMMIT SE érzek, borzasztóan mérges és visszautasító lett. Oké, az elején kellett volna mondani... de! mit mondjak, ha nem tudom mit kell érezni???????????? pedig ő nekem nagyon fontos volt... és elmondtam a mostani barátomnak is, hogy mi a helyzet, és lehet, hogy most ezért nem akar többé velem maradni...

Nem tudom miért nem élvezek el, nem tudom. Csak arra tudok gondolni, hogy rosszak az első élmények. AZ ELSŐNÉL semmit se éreztem, csak fájdalmat. Aztán ott volt apám. Ő összetörte a gyermeki világom, mikor megtette, amit meg lehet... értitek gondolom. Miatta tanultam a németet(német az apám) és akartam kimenni Németországba... oké, van nyelvvizsgám, az osztályozót leraktam 90%-al, de most jön a neheze, az ÉLES, az EMELT. Pénteken, reggel... és mi lesz, ha nem lesz bennem elég a lelkesedés, ha nem lesz meg az, aminek meg kellene?? Miatta elkezdtem undorodni magamtól és a férfiaktól, az álmaim pedig szertefoszlottak. Nem érzem magamban azt a nyers erőt, hogy menni, csinálni, tovább, tovább!!! Nincs semmi. Nincsen már motivációm. Nem tudom hogyan tovább. Először életemben, tehetetlennek érzem magam. Segítsetek kérlek!!

Köszönöm, hogy végigolvastátok a kálváriámat :)