Mit gondoltok, hogyan változtathatnék az életemen?

Most röviden leírom az életem. Tudom nem nagy szám, hiszen sokan mérföldekkel rosszabb helyzetben vannak...

Egész kiskoromban a féltestvérem árnyékában éltem. Legalább is így éreztem: próbáltak vele összehasonlítani,"neki ilyen idősen jobb jegyei voltak";"ha ő megtudta írni ötösre, te is megtudnád"..stb. Szeretem a nővérem, ő is végtelenül szeret, de úgy érzem kevés vagyok hozzá.

Szüleim nagyon sokat veszekedtek, ebben nőttem fel. Apám nem verte anyámat, max pár pofon csattant el, de azt hiszem egy kisgyereknek pont elég a folyamatos üvöltözés és fenyegetés- mert az is volt bőven. Apám sokszor mondta, hogy felgyújta a házat, megöl minket... igazából csak a szája járt, nem tett érte semmit. (Szerencsére.)

Végül nagy nehézségek árán, de 10-11 éves korom körül elváltak, mi pedig anyukámmal és nővéremmel pár utcával arrébb költöztünk apámtól. Ezalatt az idő alatt sűrűn meglátogatott minket, de rá kellett jönnöm, hogy azóta is-inkább anyám érdekli még, és nem én.

Ezalatt az iskolában is történtek idegölő pillanatok. Legjobb barátom szerelmes lett belém, hülye gyerekfejével vagdosni kezdte magát, a véres kezéről készült képeket pedig előszeretettel küldözgette nekem. Az én hülye fejemmel pedig kikészítettem magamat: gyógyszerek, éheztetés(nem a vékonyság miatt, hanem mert kínozni akartam magam). Tudom, ez volt életem legnagyobb butasága. Végül persze kiderült a dolog, anyuék rájöttek, majd megígértem, soha többet nem csinálok ilyeneket. Kicsit később, összevesztem két legjobb barátnőmmel akik összefogtak ellenem (tiszta Mónika show): piszkáltak, ütögettek, szinte lelki terrorban tartottak pár héten keresztül, míg el nem mondtam anyukámnak. Az is hozzá járult ahhoz, hogy- ha nem is depressziós, de ahhoz hasonlóvá váljak, hogy nővérem elköltözött. Sok mindent megtudtam vele beszélni, az pedig, hogy 2-3 hetente tudtam csak látni, kikészített. Múlt nyáron el kellett költöznöm anyukámmal. Ismerek az új helyen egy-két embert, meg továbbra is ugyanabba az iskolába járok, még is egyedül érzem magam. Az előző költözés talán még jó is volt- nem volt annyi veszekedés, csak mikor néha át jött apám...(rossz anyagi helyzetben volt, anyum megsajnálta, átjött néha enni, beszélgetni)

Most persze ő is csak a szaros gyerektartását tudja küldözgetni, akkor kérdezi meg, hogy mi van velem, ha muszáj... egyébként nem igazán érdeklem. És ne várja el a szeretetet; amiket művelt, azt nem fogom megbocsájtatni..

A tanulmányi eredményeim jelentősen romlottak, úgy érzem nincs értelme tanulnom, úgy is buta vagyok, nem érek el semmit az életben.

Sajnálom hogy még is hosszúra sikerült, de jó volt "kiírni" magamból a dolgokat.Ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa, írja le a véleményét kérem, mi lenne a megoldás? Beszéljek többet anyukámmal? Már így is kikészítem az időnkénti viselkedésemmel..Eleget aggódott miattam..