Miért gondolok sokszor arra, hogy mi lesz, ha az anyám meg hal?

Szerintem ez természetes.

Szereted az anyádat, és eszedbe jut, mi lesz, ha meghal. Fel tudod-e dolgozni a téged ért veszteséget, hogy az anyád nélkül kell tovább élned... Meg tudod-e majd bocsátani magadnak, ha tettél olyat, ami neki rosszul esett. És hogy miért pont ő halt meg?

Nekem is eszembe jutott már, mi lesz, ha ő meghal. Félsz ettől, és ez teljesen normális. Ha valaki fél elveszíteni valakit, akkor eszébe kell, hogy jusson, hogy semmi sem tart örökké.

Szóval röviden, tömören: azért gondolsz erre, mert félsz elveszíteni.

Az enyém már meghalt 17 éves koromban. Életem legrosszabb eseménye volt, tényleg ez volt a legrosszabb, ehhez fogható rossz szerintem nem is történhet velem többet. Nagyon durva lelkierő kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam utána, és nem irigylem azokat, akik még előtte vannak ennek... De előbb-utóbb be fog következni, ez van, ez az élet természetes rendje... Ezek kegyetlen szavak, de majd megtapasztalod, hogy az élet kegyetlen.

Igazából olyan ez a dolog, hogy az ember mindig fél, retteg valamitől, ami majd lesz vagy lehet vele, de sokkal rosszabb ez a félelem annál, mint maga a félelem tárgyának bekövetkezése. Mert amikor majd meghal anyád, akkor már nem azon fogsz rettegni, hogy mi lesz, ha meghal, hanem átállsz arra, hogy feldolgozd valahogy. És előbb-utóbb túl leszel rajta, maga a halál és a temetés, amikor gödörbe rakják és elkezdik rálapátolni a földet,egy rossz emlék lesz, de a gyerekkorod anya-képe mindig megmarad olyan emléknek, amire majd boldogan emlékszel vissza. A felnőtt-léthez hozzátartozik ennek az egész folyamatnak az átélése, a veszteségek feldolgozásának képessége.