Olyan embereket kérdeznék, akik szinglik, nem akarnak kapcsolatot, se gyereket: Mesélnétek az életfelfogásotokról és hogy miért döntöttetek így?

Nos, akik kapcsolatot és gyereket akarnak, azoktól, ha megkérdeznéd, azt válaszolnák, hogy vágyak rá, ez a természetes.

Én nem vágyom rá, és számomra nem is természetes (személyiségemtől idegen).

De kifejtem.

- Kapcsolat:

Voltak kapcsolataim, de leginkább a "na próbáljuk ki ezt is" alapon, sose voltam szerelmes, intim-jellegű kötődést soha senkihez nem éreztem. Egy idő után fojtogatóvá válik számomra, és ezt az érzést nem jól tolerálom. Nem szeretek semmi intim pintyelgést, nem szeretem, ha megfognak, ha a kezemet fogják, simogatnak, csókolnak, puszilnak (nem voltam bántalmazott gyerek, mielőtt erre a következtetésre jutnál, egyszerűen van egy ilyen vonásom). Azt pláne nem szeretem, ha velem alszanak.

Bár régebben szexuálisan aktív és elég kísérletezőkedvű voltam, igazából ráuntam arra is. Azt se tudnám megmondani, melyik nem vonzana inkább, a "tökmindegy" és az "egyik se" között ingázok, lényegében aszexuálissá vedlettem.

Sose éreztem barátságnál "nagyobb" (pláne ilyen értelemben" igényt senkivel szemben, lehet, hogy az érzelmi világom csökkentebb, fene tudja. Együttélés és egyebek terén minden lennék, csak nem ideális partner, pláne ha a fentebbieket is figyelembe vesszük, de a legfőbb indok, hogy nincs rá semmi igény. Ha fellángolna a szexuális igényem, akkor is kényelmesebben ellennék ilyen "friends with benefits" témával (ilyenekben volt részem, sokkal jobb volt). Egyébként nem szeretem, ha valaki "objektumként" tekint rám (erősen vonzódik hozzám, főleg, ha komolyabbat akar), mivel rohadt kínosan veszi ki magát a dolog a kölcsönösség legapróbb szikrája nélkül

- Gyerek:

Nem szeretem a gyerekeket, az anyai ösztön esetemben nemhogy nulla, de negatív halmazban van. Sose szerettem őket (gyerekként se, még babázni se babáztam kicsiként), csak negatív érzések jönnek elő belőlem tőlük, konkrétan a csecsemőktől hajlamos vagyok szinte fóbiás szinten irtózni is (hozzá nem bírnék nyúlni). A nagyobbak meg csak irritálnak ha zajosak (ha nem, akkor közöny). Soha a büdös életbe nem volt még olyan, hogy egy gyerekre ránézve az "aranyos" szó vagy bármi hasonló beugrott volna.

Ráadásul nem vagyok gondoskodó, se túl felelősségteljes, viszont fokozott stressz esetén hajlamos vagyok agresszívvá válni... a stresszforrással szemben. Rakd össze ezeket, dobd hozzá a taktilis távolságtartásomat, és megkapnád a világegyetem legiszonyatosabb "anya" alapanyagát. Nem mindenkinek való gyerek - ezt mindenki tudja jól - mégis meglepődnek, ha valaki nem akar, pláne, ha tisztában is van ezzel.

Jöhetnék a sablon "szinglidumával" is, hogy szabadságvágy, meg magam osztom be az időm, a szabadidőm teljességgel a hobbijaimnak szentelhetem, ez sem áll távol tőlem nyilván, csak a föntebb felsoroltak dominánsabbak esetemben.

Következmények:

Igen, tudatában vagyok a következményeknek (amik jelentős része számomra pozitív). Nyilván ha megérem, vénségemre fennáll az "elmagányosodás" veszélye (ami egyébként sok öreggel megesik, akkor is ha vannak gyerekek, unokák, stb). Na de kérdem én, csak ezért az egyetlen tényezőért játsszak hátralevő életemben egy nyilvánvalóan számomra és mindenki más számára is előnytelen "színjátékot", kapcsolattal, meg... mondjuk örökbefogadott gyerekkel? (Szülés opció nincs, sok egész borzalmas halálnemet szívesebben választanék, mint azt). Csak azért, hogy "bebiztosítsam" a jövőmet? Mekkora undorító szociopata állatnak kéne ehhez lennem, mégis?

Na meg nyilván amiket csak anyák-apák éreznek, hogy micsoda élmény a gyerek. Nekik.

Nekem nem lenne az. A gyereknek se.

Aztán ott vannak a pozitív következmények: pár egészségügyi rizikóval kevesebb (terhességgel és szüléssel együtt járhatnak ilyenek), nem kell párkapcsolati veszekedéseken és válságokon átesnek (minden második házasság válással végződik). Rengeteg, de tényleg rengeteg stresszforrással kevesebb. Sose kerülök olyan helyzetbe, amiket a családi kapcsolatokban panaszkodó (gyerek vagy párkapcsolat témákban), kiborult vagy dühös embereknél látsz.

Akárhogy osztok-szorzok, megéri. Ha nem érné meg, akkor se menne.

Tudom, hogy nem lesz populáris a válaszom, de remélem sikerült megválaszolnom kérdésed.

32/N

A felelősségtudatról nem csak az vall, amit bevállalunk magunknak, hanem az is, amit épp nem vállalunk be. Amennyiben tudatában vagyunk annak, hogy a saját meglátásunk szerint nem vagyunk alkalmasak adott dologra, akkor a legcélszerűbb az, ha az adott dolog lehetőségét kiiktatjuk az életünkből.

Ezt lehet hideg és zord felfogásnak nevezni, de a felelősség és az önismeret hiánya nincs benne , ellentétben sok olyan személlyel, akik gyereket vállalnak, de távolról sincsenek tisztában azzal, hogy megfelelnek-e a szerepnek és felérnek-e a feladathoz ( ennek nyilván következményei vannak, amelyeket főként a gyerek fog visszaérezni ).

Az életstílusok annyira különböznek, hogy egy olyan ember például, aki napi 8 órát dolgozik és utána hazamegy és kedve szerint tölti a szabadidejét el sem tudja képzelni azt, hogy milyen egy másik embernek az élete, akinek még magára is alig jut ideje, nemhogy egy gyerek felnevelésére.

Persze ilyenkor jöhetne a válasz, hogy " Ha igazán akarnád, szánhatnál időt a gyerekre is " , de itt már életcéli különbségekbe botlunk. Az életcél körül forog minden mindenkinél és bár nem feltétlenül szükséges, hogy csak egy legyen belőle, mert lehet akár több is, de egyszerűen vannak olyan életcélok, amelyek nem férnek meg egymás mellett, nem összeegyeztethetőek.

Nekem ez az érvem arra, amiért nem vállalok gyereket, de nyilván vannak olyanok is, akiknek nem áll komoly ok a háttérben, és az emberek ha általánosítanak, akkor mindig az utóbbiakkal teszik és előjönnek az " önző " , " komolytalan " , stb. skatulyák. Én már nem foglalkozom ezekkel, mert szimplán nem zavar másnak a téves véleménye mindaddig, amíg én tisztában vagyok azzal, hogy mit miért teszek.

"milyen lesz az öreg kor"

Erről a nagynéném jut eszembe, akinek a kisebbik fia soha nem dolgozott, alkoholista, az anyja nyugdíjából él és időnként meg is veri.