Miért van az, hogy nem csinálok semmit és kritizál meg utál?

Ez a kérdés elég régóta foglalkoztat, sajnos. Bár ha valaki elolvassa, rögtön arra gondol, hogy az illető barátom egy hisztis dög, akivel nem kell foglalkozni, van ilyen, én eddig részben megtudtam őt érteni, mert én is ilyen voltam, akit néha könnyű kiábrándítani, puszta szavakkal. Amikor összevesztünk, még megértettem őt, sőt én akartam, hogy hagyjon békén, mikor úgy éreztem zavar az egoja, mamár nagyon idegesit, mikor úgy érzem, úgy csinál mintha körülötte forogna a világ, de talán ezt csak én látom igy. Aztán rettenetesen elkezdett idegesíteni, amikor beszólt valamit, mintha valami baja lenne velem, bár, tudom, nem vagyok tökéletes, és az összeveszés oka is az volt, hogy nem akartam megfelelni neki, mégis zavart, hogy haragban vagyunk, próbáltunk dumálni(chat-en), de elég lekezelően írt vissza. Emiatt bűntudatom volt sokszor, hihetetlenül, pedig ha belegondolok, a légynek sem ártanék, és fura, hogy kezdetben olyan viszonyban voltunk, hogy úgy éreztem, bármit megtettem volna, hogy neki jó legyen.

A lényeg lényege, hogy nagyon gyakran nagyon értelmetlen hülyeségeken gondolkodtam(meg látszott, hogy ő is), mintha nem tudnám feldolgozni a szavait, végeredményben megbántam, hogy valaha is megismertem őt, mert nem értettem, miért nem lehet olyasvalakit utálni és kritizálni, aki csinált valamit, és magatartásával eseteg ártott egy másik embernek, nem pedig fürkészni folyton a hibáit? Bár nem tudom miért veszem magamra, a legnagyobb probléma, hogy nem értem miért foglalkozok vele, talán ettől ő is kiváltságosnak érzi magát, még ha nincs is oka rá(maximum annyi, hogy megbíztam benne, mint barátban)

Bár régóta nem beszélünk mostmár, mégis néha szeretnék irni neki, hogy végre tudjam, hogy nem harakszik rám a "Nagy Semmi" miatt, esetleg megértsem végre, hogy van-e valami konkrét kézzel fogható baja velem, mert eddig csak a hajszálhasogatás ment.