Amikor azon panaszkodom, hogy "nincsenek barátaim", valójában vannak?

ezzel úgy vagyok, hogy sokaknak nagyonnagyon szivesen a barátjuk lennék, ha tudnám, hogy ők is.

még a legnagyobb szeretetből is utálatot váltanak ki, ha úgy érzem könnyelműen kihasználnak, amikor úgy tűnik, "nem szeretnek", könnyen bemesélem magamnak talán, hogy azelött sem volt semmi jó:-?

igyekszem mindenkihez jóindulattal közeledni, sőt alapjábavéve az vagyok, ezzel nincs baj. de leginkább felkéne oldódnom, van úgy hogy kellemes, vidám társaságot nyújtok másoknak, máskor meg görcsölök, hogy ha mondanom kell valamit, "vajon mit gondolnak róla?", olyankor lelépek, és kerülöm az embereket. nyalizni sose szoktam. talán enyhe kivételt nyújt az az eset, amikor valakire "legjobb barátomként" tekintek, és az elején nagyon jó, és talán természetesnek tartom, ha néha fárasztom valamivel ami engem érdekel, de határozottan úgy gondolom, őt is, de ő olykor passzivan reagálja le, amitől rosszul érzem magam. olyankor meg úgy vélekedek, hogy "-biztos mástól nem tűnt volna fárasztónak neki, csak tőlem."

ideális helyzetben mindenki maga dönti el:P bár értem, hogy sok helyzetben a szüleimre támaszkodjak, ez igaz, bár most nem ez a kérdés és a probléma.:)