Mit kezdjek magammal, ebben a számomra reménytelen helyzetben?

A suli elvégzése után visszakerültem a szülővárosomba, mert itt kaptam állást. Egy nagyon kis városban lakom, ahol szinte semmi szórakozási lehetőség, és egy barátom sincs itt, velük évek óta megszakadt a kapcsolat. Otthon élek a szüleimmel, akik teljesen más mentalitásúak mint én, egyszerűen képtelenek vagyunk megérteni egymást. Apa elég magának való, szinte sosem beszélünk egymással, anyával tökéletes párt alkotnak, de neki is elég sok gondja van. Az egész életem abból áll, hogy reggel felkelek, elmegyek dolgozni, aztán hazajövök és leülök a gép elé. Nagyon rossz, hogy nincs egy barátom se, nem tudok sehová elmenni. Ettől szörnyen frusztrált vagyok, ideges, állandóan rossz kedvem van, emiatt mindig összeveszem a szüleimmel. Állandóan lecsesznek, hogy hogy lehet nekem ilyen rossz itthon, amikor mindenem megvan. Mégis mit akarok még. Meg hogy milyen önző vagyok. Nem értik meg, hogy nekem az nem okoz boldogságot h a napjaimat a 4 fal közt töltöm. Nincs egy ember, akivel megbeszélhetném a problémáimat, nincs senki, akit érdekelnék. 23 évesen kb egy vénlány életét élem. Nem tudom mit csináljak, a biztos munkámat egyenlőre nem hagyhatom itt, hogy másik városban próbáljak szerencsét, de lassan megöl a magány. Anya szerint flegma vagyok, önző, és nagyon rossz ezt hallani, hogy tényleg ilyen lennék, mert igazából nagyon érzékeny, érzelgős, szeretetéhes lány vagyok, de kezdek kifordulni magamból, és bánt hogy olyannak tűnök, amilyen nem vagyok.

Tudom, hogy másnak sokkal nagyobb bajai vannak, de én ezt képtelen vagyok még hosszútávon csinálni. Élni akarok, mert ez nem élet. Mégis mit tehetnék? Vagy szerintetek is túl bonyolítom a helyzetem és elég ok az a boldogságra, hogy anyagilag jól el vagyok látva, de érzelmileg nem kapok semmit?

23l