Hogyan tudnék kilépni ebből a gödörből, és hogyan tudnék újra önmagam lenni?

A történet, ami miatt ebben a helyzetben vagyok, úgy 2 éve kezdődött, amikor is megtudtam, hogy anya megcsalja apát, azt is tudtam kivel.

Senkivel nem tudtam erről beszélni. Anya nem tudta, hogy tudom, a testvéremnek pedig nem mertem elmondani. Még a barátaim előtt sem mertem igazán szóba hozni. Nekem ez nagyon fájt akkor belül, és egy erős lányból egy roncs lettem. Sokszor volt, hogy elkezdtem sírni minden ok nélkül és egész nap nem bírtam abba hagyni, elkezdtem magamat hibáztatni mindenért, pedig tudom, hogy nekem nincs ehhez közöm. Aztán egy nap anya nagy nehezen bevallotta, persze megkönnyebbült, hogy én ezt már tudtam és nem arról volt szó, hogy haragudtam rá, csak fájt belül, de úgy tettem, mintha minden rendben lenne.

Viszont ezután még rosszabbul éreztem magam, mert így, hogy elmondta nekem, már előttem is mert vele telefonon beszélgetni meg egyebek. Én azóta már teljesen beletörődtem az egészbe és már egyáltalán nem zavar, hogy ők együtt vannak. A férfi születésemtől fogva ismer, és most úgy bánik velem, mintha a lánya lennék, mindenben próbál segíteni, ő intézett nekem nyárra munkát is és mivel azon a területen szeretnék dolgozni, amiben ő, ezért szakmailag is hasznos tanácsokkal lát el.

Viszont ami engem zavar, hogy amikor ez az egész elkezdődött én megváltoztam. Erős lány voltam, nem lehetett csak úgy szavakkal megtörni, most meg már egy kis piszkálódást is nagyon a lelkemre tudok venni, persze mások előtt nem sírok, de itthon mindig kitör belőlem. Mosolygós lány voltam, mindig vidám, most alig mosolygok és sokszor szomorú vagyok. Nekem nem kell minden nap iskolába járnom, így amikor itthon vagyok, állandóan csak a szobámban vagyok, csak azért jövök ki, ha enni akarok. Sokszor vagyok mogorva a családtagjaimmal, nem direkt, de sokszor már nem tudom visszafogni magam. Apával igazából a legrosszabb a helyzet, mert ő az aki már csak azzal is fel tud idegesíteni, ha hozzám szól és egyszerűen nem bírok normálisan hozzá szólni.

Már nincsen kedvem soha semmihez. A társadalmi életem is megromlott, szerencsére az akkori barátaim most is mellettem vannak.

Most lett elegem ebből, hogy állandóan szekálnak, hogy ne legyek egész nap a szobámban, ne aludjam át a fél napot, csináljak már valamit, mosolyogjak stb. És tudom, hogy ezt kellene, utálom magam, hogy így viselkedek és csak céltalanul élem a minden napjaim és úgy érzem, mintha nem is lenne jövőm, minta nem lenne miért élnem.

Hogyan térjek vissza a régi önmagamhoz? Ha így folytatom nem lesz belőlem senki, és csak mindenkit elüldözök magam mellől. Unom már, hogy ennyire sz*r minden. Nem akarok én is egy küszködő ember lenni, akinek az élete csak abból áll, hogy munka, aztán küszködés a mindennapokban. A mélypontról felkapaszkodni újra a normálisra, de hogyan, mert egyenlőre nem nagyon látom magam előtt, de az elhatározás meg van.

(Bocsánat, hogy hosszú lett!)