Volt már olyan, hogy mindenki nevetett, csak ti vigyorogtatok?

Óvodás koromban mindig sírtam amikor anyum otthagyott, nem játszott velem senki, nem ettem meg semmit, és én is egyedül voltam otthon, nem voltak nagyon barátaim, se testvérem. Aztán alsó tagozatban is hasonló volt a helyzet. Mondjuk úgy, én voltam a legjobb tanuló, a fél osztály utált és kiközösítettek, aztán 7.-re lett pár barátom 8.-ra még több. Utána mentem gimnáziumba, és a szinte mindenkivel megszakadt a kapcsolat, csak egy lánnyal nem, aki jelenleg is a legjobb barátnőm. De lettek új barátaim, sokkal felszabadultabb vagyok azóta, és egy csomó remek embert ismertem meg. Tehát a szar óvodai meg általános iskolás élményeim már semmi hatással nincsenek a jelenlegi személyiségemre. : D

Volt nekem is ilyen időszakom gimiben. Sosem volt túl sok barátom. Bekerültem egy nagyon jó nevű gimibe, ahol szinte mindenki full gazdag volt, és a többség kitűnő. Az én családom sosem volt gazdag, sőt volt olyan, hogy kajára is alig volt pénzük, ezért lenéztek az osztálytársaim, mert nem márkás ruhákba jártam, és nem volt csúcsszuper telefonom. Egész gimi alatt 2 barátom volt. Most egyetemre járok, amit nagyon szeretek. Kapok szociális és még tanulmányi ösztöndíjat is. Lettek barátaim, és már nem néz le senki sem. Van olyan gimis osztálytársam, aki nem jutott be egyetemre, hiába pénzesek. Lehet, hogy bunkó vagyok, de jó látni, hogy ők sem kapnak meg mindent.

Én is ki voltam közösítve és büntibe is voltam teljesen ártatlanul.. egyébként én is 7. osztályba kezdtem el haverokat találni aztán középsuliba egész jó társaság jött létre. Most meg középsuli után egyedül pengetem napjaim, de már van barátnőm rá koncentrálok és a jövőmre:)

De hogy függ össze mindez a nevetéssel és vigyorgással?