A nosztalgiázók a katonasággal kapcsolatban miért azt emelik ki, hogy fegyelmet, rendet, tiszteletet tanultak? Miért nem azt, hogy milyen harcászati képességekre tettek szert?

Szerintem senkinek nem egy leányálom, ha besorozzák golyófogónak. Már önmagában a katonai kiképzés sem az.

Az a generáció viszont, akiknek ez kötelező volt, még pont az, amelyik nem néz szembe a traumáival, hanem próbálja elnyomni őket, és pozitívan átkeretezni a dolgokat, kiemelve a pozitívumokat, a vicces sztorikat stb. Valószínűleg már a kiképzések alatt is állandóan azt hallgatták a felettesektől, hogy mennyire fontos és jó a rend és a fegyelem (miközben igazából őket sem az érdekelte, hogy értékes, becsületes embereket faragjanak belőlük, hanem hogy legyenek jól használható golyófogók, akik nem szaladnak szét az első sorból, ha lövik őket), így egy idő után már ők is csak ezt szajkózták, hogy saját magukat is megnyugtassák, hogy az egésznek volt értelme, nem csak hiábavaló szenvedés volt. Ez egyfajta biztosítása annak is, hogy a traumák által ők jobb emberekké váltak, fegyelmezettek lettek, stb. Amikor a későbbi generációkat szidják, meg visszahoznák a katonaságot, az is egyfajta irigységből ered, hiszen eddig abban éltek, hogy nincs választásuk, mindenkinek át kell mennie ezeken a dolgokon, de legalább jobb emberekké válnak tőle - és most azt látják, hogy csomó embernek nem kell katonának lennie, enélkül is fel lehet nőni, és ez nyilván frusztráló.

Az ember nagyon reziliens lény, szinte bármilyen megpróbáltatást kibírunk mentálisan, de ehhez az agyunknak védekeznie kell. Ha mindig a negatív részekre koncentrálnának, hogy elvitték őket katonának, ahol éheztek, fáztak, kimerültek, és élő robotokként kellett viselkedniük, akik gondolkodás nélkül teljesítették a parancsokat, azért, hogy aztán bármikor elvihessék őket meghalni, ha ezekre gondolnának minden nap, lehet, hogy már begolyóztak volna.