Ha tudnád hogy meg kell halnod hogyan készülnél fel rá lelkileg?

Már így is halott vagyok lelkileg..

Egyébként erre nem lehet felkészülni, az a kérdés, hogy kezeled..

De ha kéne,akkor sehogy

Élvezném, amíg tart

"Ha tudnád hogy meg kell halnod hogyan készülnél fel rá lelkileg?"

Tudom, hogy meg fogok halni. 75%-os pontossággal azt is, mennyi időm van hátra.

"Mondjuk ha nemsokára kivégeznek vagy gyógyíthatatlan beteg vagy és nem sok van hátra." Mivel a 2 példád alapján van egy időbeli végessége a sztorinak, kicsit talán jobban is járnak azok, akik tudják, h kb. mikor van végük. Én csak valószínűsíthetem.

Úgy élek, h ne legyenek nagy, lezáratlan ügyeim, van eltéve pénzem a temcsire és senki jövője nem múlik rajtam. Ennyi röviden.

Örülnék neki. Megszabadulnék az életemet megfojtó,tönkretevő emberektől.

Harminchat év pokol alatt elég volt ezekből...

Erről a kérdésről Dosztojevszkij A félkegyelmű című könyve jutott eszembe:

„Az arcz, éppen egy perczczel a halál előtt, - kezdte a herczeg teljes készséggel, egészen visszahelyezkedve emlékeibe s minden egyébről elfeledkezve, - az a pillanat, a melyben feljutott a lépcsőn a vérpadra. Ekkor arra az oldalra nézett, a hol én álltam: én ránéztem az arczára és mindent megértettem... Egyébiránt lehet is azt elbeszélni! Nagyon, nagyon szeretném, ha ezt kegyed, vagy más valaki megfestené! Jobban szeretném, ha kegyed. Már akkor gondoltam rá, hogy jó kép lehetne belőle. Tudja kérem: mindent fel kellene tüntetni, a mi már előbb történt, mindent, mindent. Az az ember a börtönben volt, s legalább egy hétig várta, hogy mikor végzik ki már; számított bizonyos formaságokra, hogy az iratokat még átküldözgetik ide-oda s csak egy hét múlva viszik őt ki. S egyszerre csak, valamely eset miatt, ezt az időt rövidebbre fogták. Reggeli öt órakor ő még aludt. Ez október vége felé volt s olyankor még öt órakor hideg és sötét van. Bement hozzá csendesen a börtönfelügyelő egy börtönőrrel, óvatosan vállon érintette őt, ő felemelkedett, felkönyökölt; látja, hogy világosság van körülte. "Mi ez?" - "Tíz órakor van a kivégzés." Álmos lévén, nem akarta ezt hinni, vitatni kezdte, hogy az ő iratait csak egy hét múlva intézik el, de a mikor egészen magához tért, abban hagyta a vitát és elhallgatott (így beszélték ezt el akkor), azután így szólt: "Mégis csak nehezemre esik, hogy olyan hirtelen..." s újra elhallgatott és attól kezdve nem akart egy szót sem szólni. Most már eltelik három-négy óra bizonyos dolgokkal: a pappal, a reggelivel, a melyhez neki kávét, sültet és bort adnak (hát nem nevetséges ez? hiszen - gondolná az ember - ez a legnagyobb gúny, pedig másfelől - isten engem! - azok az ártatlan emberek ezt tiszta szívből cselekszik s meg vannak róla győződve, hogy ez emberszeretet), azután jön az öltözködés, (tudják kegyetek, hogy miből áll az elitélt öltözete?) végül a városon keresztül kiviszik a vesztőhelyre. Én azt hiszem, hogy útközben ő bizonyosan ezt gondolta: "Még messze vagyunk, még három utczányit élhetek; ha ezen végigmegyünk, még hátra lesz az, azután amaz, a hol a jobboldalon egy pékbolt van... s mikor érünk mi még a pékig! Jobbról-balról népség, zaj, kiabálás, tízezer arcz, tízezer szem: mindezt el kell viselni s legfőbb az a gondolata: "Ime, ezek tízezren vannak s ő közülük senkit ki nem végeznek, engemet pedig kivégeznek." Mindez pedig csak előzmény. A vérpadra kis lépcső vezet: a lépcső előtt egyszerre csak sírva fakadt, pedig erős, férfias ember volt, - azt mondják: nagy gonosztevő. A pap az egész idő alatt vele volt, a taligán is vele ment és folytonosan beszélt hozzá; de az aligha figyelt rá s ha akart volna is rá figyelni, már a harmadik szót nem értette volna. Ez bizonyos. Végre elindult a lépcsőn fölfelé; lábai meg vannak kötözve, tehát csak apró lassú lépésekkel haladhat. A pap úgylátszik okos ember volt s abbanhagyta a beszédet, csak a keresztet tartotta oda neki csókolásra. Az elitélt már a lépcső alján is halvány volt, s mikor felért a vérpadra, egyszerre olyan fehér lett, mint a fal. Valószínű, hogy lábai elgyengültek, elzsibbadtak, valami szorítást érezhetett, mintha valaki a torkát szorította volna; - éreztek kegyetek valaha ilyet például ijedtükben, vagy igen félelmes perczekben, a mikor meg van még az embernek az eszmélete, de az már semmit sem segít? Én azt hiszem, hogyha elkerülhetetlen veszedelem fenyeget, például ha ránk szakad a ház, akkor roppant szeretnénk leülni, szemeinket behunyni s várni, hogy történjék, a minek történnie kell. - S akkor, a mikor ez az elgyengülés beállt, a pap gyorsan, szótalanul odatartotta a keresztet egészen az ajkához az elitéltnek, egy kis ezüst négyágú keresztet, aztán ezt igen gyakran, minden perczben ismételte. S mihelyt azt a keresztet ajkán érezte, azonnal kinyitotta szemét s mintha egy pillanatra megint magához tért volna, lábait mozgathatta. Mohón, sietve csókolgatta a keresztet, mintha gyorsan el akarta volna magát látni valami útravalóval, de alig hiszem, hogy azokban a pillanatokban vallásos érzések fogamzottak volna meg benne. S ez így ment egész a végzetes deszkáig... Csodálatos, hogy ezekben az utolsó pillanatokban csak ritka, a ki elveszti eszméletét. Ellenkezőleg: a fej rettenetesen éber és dolgozik valószínüleg gyorsan, gyorsan, gyorsan, mint a nekieresztett gép; én azt képzelem, hogy csak úgy berregnek benne a befejezetlen gondolatok, a melyek talán nevetségesek, oda nem tartozók is, mint például: "Ni hogy néz ez rám s var van a homlokán; ni a hóhérnak egyik gombja be van rozsdálva"... s azonközben mégis mindent tud s mindenre emlékszik: van egy pont, a melyet semmiképp sem lehet elfelejteni, s a mitől az eszméletét sem veszíti el s minden e körül az egy pont körül forog. S ha felgondolja az ember, hogy ez így tart a legutolsó egynegyed pillanatig, a mikor már a feje ott van a tőkén s ő vár és... tudja mit vár, aztán egyszerre hallja, hogy fölötte a kés lecsuszamlik! Ezt bizonyosan hallja! Ha én ott feküdném, készakarva is meglesném és meghallgatnám. Meglehet, hogy ez csak egy tizedrész percznyi idő dolga, de mindenesetre meg lehet hallani! S képzeljék kérem: még mai napig is vitatkoznak rajta, hogy a fej, mikor a testtől elválva félre repül, hát még egy másodperczig talán gondolkozik, tudja, hogy elrepült! Milyen gondolat! Hátha öt másodperczig is tudja?... Fesse meg kérem a vérpadot úgy, hogy a rávezető lépcsőnek csak a legfelső foka lássék, de közelről: az elitélt éppen rálép arra, feje, arcza fehér, mint a fal, a pap nyujtogatja neki a keresztet, az mohón csucsorítja a kereszt felé szederjes ajkait, néz és mindent tud. A kereszt és a fej: ez a fő kép; a pap, a hóhér, a két pribék és néhány néző feje csak harmadrendű dolog volna a képen, mintegy ködben... Ez volna azután a festmény!“

Ha halálos beteg lennél vagy kivégzés előtt állnál, mindenbe kapaszkodnál csak ne halj meg!

Csak a szátok jár, de úgy be lennétek tojva mint a pinty!